Gyermekkorában egy balesetben veszítette el a bal kezét, amely hatással volt egész életének, személyiségének az alakulására. Mi történt pontosan?
A baleset Barcson történt 1968. július 3-án. Egy barátommal a nagyszüleim udvarán játszottunk, ahol találtunk egy II. világháborús nehézaknagyutacsot. Egy szöget akartam beleverni és felrobbant a kezemben. Bár a sérüléseim súlyosak voltak, nem veszítettem el a tudatomat, a saját lábamon mentem haza. Érdekes volt, hogy édesanyám – aki a robbanás időpontjában dolgozott – nem hallhatta, nem tudhatta, mi történt, mégis megérezte, hogy baj van. Lecsapta a tollat, hazarohant és próbált segítséget szerezni. Ez nem volt egyszerű, mert nyári szünet révén nem volt mentő, így végül egy rendőrautó indult el velem Szigetvár irányába, majd félúton vett át a rohammentő és szállított be a pécsi klinikára.
Az állapotom életveszélyes volt, mellkasi és belső sérüléseim miatt kérdéses volt, hogy egyáltalán életben maradok-e. Függetlenül attól, hogy egy nagyon vékony, keveset evő, vézna kislány voltam, nagyon erős volt a szervezetem. Az orvosok eredetileg tíz napot mondtak kritikus időszaknak, de már két nappal később megerősítették: fel fogok épülni. Végül több műtét után, augusztusban kiengedtek a kórházból, ősszel pedig kimaradás nélkül folytathattam az általános iskolát.
Mennyiben rendezte át a baleset a megszokott életüket?
Szerencsére kevés dologban okozott törést. Korábban balettoztam és zongoráztam, amelyeket nyilván nem lehetett folytatni. Édesanyám motiválására azonban a kieső dolgokat hamar betöltöttük mással. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a balestet követően is járjak közösségbe és sportoljak. Sok minden szóba jöhetett volna, de mivel nem voltam kifejezetten atletikus alkat, a vívás mellett döntöttünk, amit aztán tíz évig sikeresen folytattam, több érmet is szereztem.
Az életünk egyéb tekintetben szinte semmit nem változott, amit elsősorban édesanyámnak, az ő hozzáállásának köszönhetek. Kezdettől fogva arra tanított, úgy nevelt, hogy ugyanolyan vagyok, mint bárki más. Nem próbált meg burokban tartani, nem terhelt azzal, hogy én más, vagy kevesebb lennék. Sőt kifejezetten törekedett arra, hogy úgy kezeljen, mintha nem történt volna meg a baleset. Ugyanúgy kellett mosogatnom, porszívóznom, segíteni a háztartásban, mint bármely tizenévesnek. Ennek köszönhetően gyakorlatilag mindent meg tudok csinálni: bekötöm a cipőfűzőmet, teniszezek, autót vezetek, főzök. Bár van műkezem – amit időnként esztétikai okokból viselek -, de nem nagyon szeretem, mert nélküle sokkal jobban boldogulok.
A lelki sebek is ilyen gyorsan gyógyultak?
(MTI)
Volt időszak, inkább gyermek, vagy fiatal felnőtt koromban, amikor jobban zavart, hogy a kezemet más is látja. Rosszul esett, ha sajnálkoztak rajtam vagy összesúgtak. Emlékszem, hogy egyszer vonatra vártunk a nagymamámmal, és megkérdezték, mi történt velem. Akkor ott határozottan zavart, hogy erről beszélnek. Vagy volt olyan eset, amikor egy fiú felkért táncolni a diszkóban és láttam rajta, hogy őt zavarja. Ezért is alakult ki aztán, hogy többnyire olyan ruhákat hordtam, amin zseb volt vagy volt a kendős időszakom.
Aztán ahogy idősödtem én magam is egyre jobban el tudtam fogadni a helyzetet és egyre kevésbé éreztem magam kiszolgáltatottnak, hogy mások vajon mit fognak rólam gondolni. Ebben persze az a fantasztikus helyzet is közrejátszott, hogy általában olyan közegben voltam, olyan emberekkel lehettem együtt, ahol ez nem volt probléma. Visszagondolva, néhány apróságot kivéve, még a gyerekkoromra sem mondanám azt, hogy olyan nagyon nagy és emlékezetes trauma ért volna.
Említette, hogy nagyon sokat köszönhet az édesanyjának, akinek a segítsége nélkül nehezebb lett volna a testi-lelki felépülés. Hogyan lehet jól segíteni egy ilyen traumát átélt gyermeknek/embernek?
Azzal, hogy édesanyám soha nem kezelt „másként”, lényegében önbizalmat teremtett bennem ahhoz, hogy bármit megtehetek, és én dönthetem el, mit vállalok be. Annak örültem, ha hagytak döntést hozni és hagyták, hogy a választásomban kiéljem magam.
A mai napig szeretek a segítségkérésben én a kezdeményező lenni. Sokszor kerülök olyan helyzetbe, amikor merő jóindulatból megkérdezik, hogy segíthetnek-e vagy kérés nélkül segíteni próbálnak, de ez őszintén megmondva zavar. Azt könnyebben veszem, hogy én kérjek meg valakit, hogy segítsen. Értékeltem ugyanakkor azt a figyelmességet, amikor például a protokoll ebédeken, vacsorákon nekem már eleve felszeletelve tálalták fel a húst.
A „másik oldalon állóknak” nem könnyű ráérezni arra a magatartásra, amely a mássággal érintett személy számára is természetes. Az Ön számára mi volt a könnyebb? Ha rákérdeztek arra, hogy mi történt vagy inkább hallgattak róla?
Jobban zavart, ha megkérdezték. A kérdések ugyanis többnyire úgy keletkeztek, hogy jaj, szegény mi történt vele… Soha sem szerettem, ha sajnáltak. Ritkábban fordult elő, hogy valaki azt mondta: Te figyelj, ismerjük egymást egy ideje, ha nem zavar megkérdezhetném, hogy mi történt? Ilyen helyzetben azt várnám el az emberektől, hogy természetesen kezeljék a dolgot. A mi társadalmunk elég szemérmes, de ugyanakkor kíváncsi is. Az emberekben inkább sajnálat van, mint elfogadás.
Sokat gondolok arra, hogy van, akiknek belül nagyobb sérülése vagy hibája van, mint nekem kívül. Mégis, az emberek a rejtett „hibákkal” sokkal elnézőbbek, míg fennakadnak azon, ami jól látható. Mindig azt akartam elérni, hogy fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Azért is vagyok büszke arra, amit elértem. A karrierem talán példa lehet arra, ha valakinek hiányzik az egyik karja, vagy tolókocsiba szorul, az nem lehet gátja annak, hogy a vágyai szerint a lehető legmagasabb fokokra eljusson.
(MTI)
Ha most visszatekint a történtekre, tragédiaként látja a balesetet?
A jellemfejlődésem szempontjából, azt gondolom, hogy pozitív irányba indított el. Ilyen esetben fennáll annak a veszélye, hogy a másoktól való különbözőség az ember jellemét a külvilágot elutasító, kissé gonosz irányba mozdítja. A félelem, nehogy én is ilyenné váljak, rendkívül nyitottá, befogadóvá, mindenkinek segíteni akaróvá tett. Lehet, hogy a tragédia nélkül egy sokkal lustább, kényelmesebb, kevésbé empatikus személyiség lennék. Ráadásul a balesetem után egy évvel a szüleim elváltak. Részben a baleset, részben a válás miatt kialakult bennem egyfajta dac, hogy nekem mindig meg kell mutatnom. Meg kellett mutatnom, hogy igen, én többre fogom vinni, többet fogok tudni teljesíteni és én is vagyok idézőjelben valaki. Ez a folyamatos bizonyítási vágy lényegében mindig bennem volt, az egész pályámat végigkísérte és vitt előre.
Ma már átjutottam azon, hogy azt érezzem, nekem ebből hátrányaim származnának. Én Szili Katalin vagyok, ezzel a fizikai adottsággal és mindazzal a tudással, tartalommal, ami mögöttem van. Az a fontos, amit mondok és teszek, nem pedig az, hogyan nézek ki.
szili katalin
Szili Katalin (Barcs, 1956. május 13.) jogász, humánökológus, politikus, országgyűlési képviselő. 1989-ben az MSZP alapító tagja. 1994 és 1998 között a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium politikai államtitkára. 1998 és 2002 között az Országgyűlés alelnöke, 2002 és 2009 között annak elnöke. 2005-ben az MSZP köztársaságielnök-jelöltje.
A szerző a Sanoma Médiaakadémia hallgatója.
