A Quimby az idén szakított az „évente-kétévente kijövünk egy új albummal”- hagyománnyal. Tavasszal egy ötszámos maxi-CD-t adtatok ki (Ajjjajjaj), most pedig itt a három új számot, néhány korábbi dal feldolgozását, valamint koncert-DVD-ket tartalmazó Lármagyűjtögető. Nem lesz több hagyományos Quimby-album?
Mostanában sok dalon dolgoztunk egyszerre – néha már úgy tűnt, hogy egy duplaalbumnyi szám is összegyűlt –, de mire végigmentünk a dalötleteken, addigra elfelejtettük az első, meg a második számot. Úgy döntöttünk, hogy csak pár dalra koncentrálunk. És ha már elkészült ez a pár dal, arra gondoltunk, hogy nem várunk, egyből odaadjuk azokat a közönségnek. Ezzel persze felrúgtuk azt a hagyományos zeneiparban kialakult szokást, hogy 40-45 perces anyagot kell gyártani. A rock and roll hőskorában az emberek zenéltek, néha született egy új szám, azt eljátszották a közönségnek. Esetleg kiadták kétszámos kislemezen. Aztán jött a zeneipar, és megszabta, hogy csináljanak nagylemezt is. Ezt a 40 perces dolgot tehát nem a muzsikosok találták ki, hanem a lemezipar. Most viszont úgy tűnik, hogy a lemezipar átalakul, valószínűleg nem lesznek idegen dolgok az ilyen egy-két számos anyagok. Egyébként először csak a netre akartuk feltölteni, nem is gondolkodtunk, hogy hanghordozón megjelentetjük. Ez csak úgy jött.
Az Ajjajjajról már vannak visszajelzések. Bejött?
Volt aki szerette, volt aki hiányolta a „teljes albumot”, de az eladásokkal még a kiadó is meg volt elégedve. Nem volt drága, el lehetett adni gyorsan. Nekünk is tetszett, mert így az emberek megismerték a dalokat, játszották a rádiók (már amelyik), nem kellett várniuk addig, amíg összeáll 10-12 szám. Az életmódunkba is jobban be tudtuk illeszteni ezt a fajta néhány számos lemezt. Mi ugyanis nem úgy dolgozunk, hogy egy évig elvonulunk és csak a stúdiómunkára koncentrálunk, mi folyamatosan játszunk. Ha vannak a koncertnaptárban lyukak, akkor tudunk dolgozni az új számokon.
Most pedig itt az új „hibrid anyag”, a Lármagyűjtögető. Mit jelent a cím?
Igen, három vadonatúj számot, és öt korábbi dalt tartalmaz, amit teljesen más verzióban rögzítettünk, mint ahogy annak idején megjelent. Mi egyébként rendre átdolgozzuk a saját dalainkat, rengeteg inkarnációja van egy-egy számunknak. És a CD-DVD-re felraktunk néhány koncertvideót. Amikor egy lemez címén gondolkodunk, dobáljuk az ötleteket. A Lármagyűjtögető valamiért belőlem pattant ki. Mindannyian gyűjtünk valamit tudatosan vagy tudat alatt. A muzsikusok leginkább szösszeneteket, ritmusokat, hangokat lopnak el az életből, a szférákból. Meg amúgy is, olyan szép szó ez a lárma, és olyan ritkán használjuk ma már. Gondoltam, felelevenítjük.
Nem épp a zenéhez kapcsolódik a lárma kifejezés…
Dehogynem, nálunk néha ahhoz is.
Kiss Tibor (képgaléria, Gáti András-FN)
Idén lett 18 éves a zenekar, immár nagykorú. Ilyenkor szokott jönni a nagy korszakolás. Ti is nyilvántartotok nagy Quimby-korszakokat?
Ha visszanézünk, akkor utólag mindig rájövünk, hogy éppen miben voltunk ekkor és ekkor. Ehhez kell egy kis távolság. Volt útkeresés, elszállás, földhöz ragadás-periódusa a zenekarnak. A kezdetekkor kocsmaromantika volt, most már túl vagyunk egy-két pszichedelikus meg egyéb utazáson. Az Ékszerelemére (1999) környéke nagyon pszichedelikus volt, akkor azt nagyon szerettük, de például a Kilégzés (2005) inkább földhözragadtnak mondható. Mára szerintem nagyjából bejárta a zenekar a határait, megvan, hogy mik között mozgunk. A kísérletező kedv azonban soha nem hagyott alább, mindig is ez tartotta életben a Quimbyt. Ha valamihez hozzányúlunk, akkor szeretnénk, ha olyasmi születne meg, ami hatással van ránk, és érdemes vele dolgozni.
Volt egy kétéves szünete a zenekarnak. Elsősorban neked volt szükséged – a honlapotokról idézve – „egy nagyobb, szellemi és fizikai feltöltődéssel teli pihenésre”. Elég nyíltan szoktál arról beszélni, hogy ez konkrétan a heroinról való leállást jelentette…
A heroin nem tartozott a választott szereim közé, nem komáltam annyira. Rosszul reagált rá a szervezetem. Más választott mannák „figyeltek be”. A szünet egyébként nem volt egész két év, inkább úgy másfél. Az igaz, hogy már előtte is szarul működtek a dolgok, volt olyan fél vagy egy évem, ami gyakorlatilag foltokban sincs meg. A másfél évnyi idő egy muszájszünet volt, amikor a zenekar újrarendezhette a sorait. Én is beállítottam a gyújtásaimat, és új lendülettel tudtunk nekiállni a zenélésnek. A zenekar újabb korszaka kezdődött ekkor. Amit korábban szédülten, ösztönösen csináltunk, ezután megpróbáltuk összefogni, tudatosabban koordinálni a zenekar életét. Jobban odafigyeltünk a környezetünkre, egymásra, és arra, hogy hogy döntünk bizonyos helyzetekben. Ilyen szempontból azt kell mondjam, nagyon jót tett a zenekarnak a leállás. Nem csak egy rossz dolog volt, hanem egy emberi és spirituális tapasztalat is, amit lehet kamatoztatni, amiből sok mindent tudtunk meríteni.
A 2005-ös Kilégzés ennek a végletes élménynek a kibeszélése volt?
Van benne ez is, persze. Mindig olyan szemüvegen keresztül látja az ember a világot, amilyenben van. A Káosz Amigosnál már lehetett tudni, hogy nagyjából mi fog következni. Az a lemez egy emberi válságtermék volt. A Kilégzés inkább egy visszatekintés onnan, ahonnan már jobban megfogalmazhatóak a dolgok, és ahonnan egy-egy kiút lehetősége is felcsendülhet. De azért a számokat nem kell mind személyes vallomásnak venni.
A kényszerszünet után egyébként könnyen ment az egymásra találás a zenekaron belül?
Igen. Meglepően könnyen. Előtte is tudtunk egymással muzsikálni, de ekkor még jobban odafigyeltünk egymásra. A szünet fel is töltötte a zenekart, és elég nagy energiákkal tudtuk belevetni magunkat a próbákba, koncertekbe. Heves erőkkel, kamaszos lelkesedéssel indult újra az együttes. Én úgy éreztem magam, mint egy lobogó fülű kölyökkutya a pipacsmezőn.
Viszont a szünet alatt a Quimby-tagok új projektekbe, zenekarokba kezdtek, amik máig is működnek. Nem forgácsolja fel ez az erőket?
Már korábban is majdnem mindenki csinált a Quimby mellett ezt-azt. Ez egyfajta belső késztetés mindenkinél. Nyilván, amikor nem volt zenekar, akkor többet tudtak a saját dolgaikkal foglalkozni, és ezért a szünet idején lettek ezek a projektek ismertebbek. Nyilván a „különutak” vesznek el némi energiát a zenészektől, de ugyanakkor mindenütt tanul, tapasztal valamit az ember, s ezeket viszont vissza tudja hozni a Quimbybe. Ez pedig pozitív hatással lehet az „anyacsapatra”.
Autó egy szerpentinen (Sziget 2009):
A Quimby ma a saját műfajában – nevezzük ezt alternatív, underground zenének, vagy bárminek – a csúcson van. Lehet még tovább lépni?
Mi már évekkel korábban is azt gondoltuk, hogy csúcson vagyunk magunkhoz képest. Többször beszélgettünk már a többiekkel a buszban arról, nem is értjük, hogy ilyen zenével hogy lehet ilyen sikeres a zenekar. Tény, hogy most nagyon elégedettek vagyunk, szép eredmény, ahol most tart a csapat. Ilyen eszement dolgokkal, ennyire szélsőséges, sokszor gátlástalan zenével… De ugyanakkor azt gondoljuk, hogy szerethető és valóságos, amit csinálunk. Lehet, hogy ettől működik. Egyébként azt szoktuk mondani, hogy ha fele ennyi ember lenne a koncertjeinken, mi akkor is ugyanilyen szívesen csinálnánk. Nem afelé szeretnénk menni, hogy még nagyobb, még nagyobb koncerteket adjunk, még több lemezt eladjunk. Nem birodalmat akarunk létrehozni. Inkább egyszerű módon, önmagunkat is inspirálva, olyan dolgokat találunk ki, mint a teátrumturné. Egyfolytában a magunk játszóterét próbáljuk újra fölfedezni, izgalomba hozni saját magunkat, és ezáltal a közönségnek is nyújtani valamit. Tény, hogy ahogy nőtt a zenekar, egyre több dologra kellett odafigyelni. Most is azt gondolom, hogy csúcson vagyunk magunkhoz képeset, vagy már túl is vagyunk azon, csak nem vettük észre, mert a lendület még hajt minket.
Vannak akik szerint, ha ennyire szét van csúszva minden egy országban, akkor ez a kultúra bizonyos szegletére pezsdítőleg hat. Szerinted egy ilyen kaotikus helyzet inspirálja a művészeket?
Általában az művészetpolitikáról való gondolkodás tragikus ma Magyarországon. Van egy ál- vagy kirakatművészet, „megmutatjuk, hogy nekünk ez is van” jelszóval. Iszonyú pénzeket költenek olyan állami intézményekre, amelyek nagyon kevés újdonságot, izgalmat, értéket hoznak be a kultúrába. Vannak tehetséges művészek, de mindenkinek meg kell birkózni egy csomó felesleges dologgal. Az út felénél sokan elgörbülnek, elmennek, sokat ront rajtuk a lobbi, az állandó mutyizás. Azt várnák el tőlünk, hogy örüljünk annak, hogy van egy-két olyan média, ami hallgatható zenét játszik. Húsz évvel a rendszerváltás után elég csekély eredmény. Emellett kisebb közösségekben megszállott emberek, ugyanúgy, ahogy bármikor a történelemben, végzik a kis misszióikat, kultúrfeladataikat. Én ezekben hiszek.
Jövőre választások lesznek. Indul a kampány. Elképzelhető, hogy valamelyik politikai csoportosulás mellé álljon a Quimby?
Nem. Nagyon sokszor kértek már föl bennünket. Nem volt olyan párt, amelyik ezt ne tette volna. Mi mindegyiknek tisztelettel nemet mondtunk. Nem érzem, hogy bármelyik politikai elithez is lehetne csatlakozni, amíg azok így működnek, ahogy ma Magyarországon. Másrészt meg úgy gondolom, hogy ezt a kettőt – a művészetet, zenélést és a politikai szerepvállalást – nem szabad összemosni. Nagyon jól elvagyok többféle társaságban, többféle politikai véleményű emberek között. A mi közegünkben talán nem is lihegik annyira túl ezt a kérdést, mint az országban. Nagyon rosszat tesz a társadalomnak, hogy ilyen hülyeségekkel veszik el az emberek figyelmét. Nem kellene. Ha tehetném, akkor digitális rendszerekre cserélném az egész hatalmat. Egyáltalán nincs arra szükség, hogy egy újabb majom üljön a bársonyszékbe, és megmondja, hogy mi van.
A közeljövő tervei?
Szombaton játszunk a Pecsában, aztán szilveszterkor a Dürer-kertben, január első napján a Gödörben. Majd alkotói pihenésre megyünk, február végéig nem játszunk. Akkor lesz egy nagy farsangi buli, aztán pedig tavasszal beindul a teátrumturné, új keretekkel, új műsorral, új dramaturgiával.
Hanghordozó?
Jövőre is tervezünk kiadni valamit. Rengeteg ötletünk van, de nem tudom még, hogy „mennyiségi vagy minőségi növekedés” lesz-e. Hogy ezt az új formát választjuk, vagy visszatérünk a nagyalbum-koncepcióra.
