A Duna vízi energiájának hasznosítására már az 1950-es évek elején születtek elképzelések, végül a szocialista országok közös gazdasági szervezete, a KGST 1956-ban hozott határozatot a Pozsonytól a Fekete-tengerig húzódó Duna-szakasz energetikai célú hasznosításáról, hidroelektromos erőmű létrehozásáról. A vízlépcső kérdése 1963-ban került újra elő, amikor Magyarország és Csehszlovákia közös beruházási program kidolgozásában állapodott meg.
Csak az energiaigény 2-3 százalékát hozta volna
A cél kezdetben inkább a hajózás javítása volt, de az 1970 évek olajválságának hatására felértékelődött a vízierőművek szerepe. Így merült fel egy Dunakilitinél megépítendő gát gondolata, amely Pozsony alatt 60 négyzetkilométer nagyságú tározótavat duzzasztana vissza. Ebből csehszlovák területre egy 30 kilométer hosszú mesterséges csatorna ágazna ki, amelyre Bősnél (Gabcikovo) erőmű épülne. Az erőművön naponta kétszer átengedett víz egyrészt áramot termelne, másrészt a Duna magyar-szlovák határszakaszán árhullámot okozna, amelyet 120 kilométerrel lejjebb Nagymarosnál egy másik duzzasztó mérsékelne és folyamatos üzemmódban termelné az áramot. A tervezet szerint Dunakilitinél a víz 2 százaléka folyt volna a Duna eredeti medrében, 98 százalék mesterséges csatornában, a vízlépcsőrendszer a két ország energiaigényének 2-3 százalékát elégítette volna ki.
Magyarország és Csehszlovákia 1977. szeptember 16-án kötötte meg az államközi szerződést a bős-nagymarosi vízlépcső megvalósításáról és üzemeltetéséről, valamint az építkezés során történő kölcsönös segítségnyújtásról. A megállapodás szerint a létesítmények 38 százalékban Magyarországon, 62 százalékban Csehszlovákiában helyezkednek el, az elkészült beruházás 50-50 százalékban közös tulajdon. A dokumentum rögzítette a termelt villamos energiából való részesedés mértékét is.
Tízezrek követelték a leállítást
Az 1980-as évek elején Magyarországon felerősödtek az erőművel kapcsolatban a kétkedő hangok, ezek főleg gazdasági és környezetvédelmi érveket hangoztattak, így féltették a magyarországi ivóvízbázist, a vizes ökoszisztémát és tartottak a budapesti dunai kutak károsodásától. 1984. augusztus 1-jén megalakult a Duna-kör elnevezésű civil szervezet, amely célul tűzte ki a vízlépcsőrendszer megépítésének megakadályozását, valamint az emberek felvilágosítását az építkezés igazi kárairól.
A szervezet tagjai nyilvános vitákat és tiltakozó akciókat szerveztek, céljaikat 1984 végére már mintegy tízezren támogatták aláírásukkal. 1988. április 24-én a környezetvédők tiltakozó felvonulást rendeztek a Duna-parton Visegrádtól Esztergomig, fél évvel később, szeptember 12-én pedig több tízezer ember tiltakozott az Országház előtt az építkezés természetromboló hatásai ellen.
A tüntetések ellenére az Országgyűlés 1988. október 7-én – felállással szavazva – az építkezés folytatása mellett döntött. A kedélyek azonban nem csitultak, s amikor 1989 tavaszára mintegy 160 ezer, népszavazást követelő aláírás gyűlt össze, május 13-án Németh Miklós kormánya felfüggesztette a munkálatokat.
Csehszlovákia nem ismerte el
A közvélemény szemében az idejétmúlt gazdasági modell és működésképtelen döntésfolyamat szimbólumává lett építkezés felfüggesztését 1989. október 31-én az Országgyűlés is jóváhagyta, majd az Antall-kormány 1992. május 7-én felbontotta az 1977-es államközi szerződést.
Ezt sem Csehszlovákia, sem annak kettéválása után a jogutód Szlovákia nem ismerte el, s tovább folytatták a munkálatokat. 1992. október 25-én az úgynevezett C-variáns keretében végrehajtották a mederáttöltést, ettől kezdve a Duna (és így a hajózás is) mesterséges mederben, szlovák területen folyik. A magyar oldalon Nagymarosnál 1995-re fejeződött be a körgát elbontása, a Szigetközben pedig ideiglenes megoldásként fenékküszöb építése után jut víz a kiszáradó területekre az Öreg-Dunából.
A magyar és a szlovák fél a vitás kérdések miatt a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, amely 1997. szeptember 25-én kihirdetett ítéletében mind a folyó elterelését, mind a vízlépcső-szerződés felbontását jogtalan cselekménynek minősítette, amiért mindkét felet kárpótlás illeti meg.
Szlovákiának tudomásul kellett vennie, hogy a nagymarosi vízlépcső nem épül meg, Magyarországnak pedig azt, hogy a bősi erőmű továbbra is működik. Az ítélet azt is kimondta: gondoskodni kell arról, hogy a Duna főágába és mellékágába elegendő víz jusson, ami biztosítja a természeti rend megőrzését. Az ítélet végrehajtásáról szóló ideiglenes megállapodásról a tárgyalások eddig nem vezettek eredményre.
