Bár hivatalos végeredmény még nincs, úgy tűnik, Szerbiában hiába nyert a választásokon a Boris Tadics vezette EU-barát Demokrata Párt, nincs meg a többsége a parlamentben. Mi az EU forgatókönyve arra az esetre, ha Szerbiában a radikálisok és a nacionalisták kerekednek felül, akik ígéretükhöz híven felmondják az unióval kötött, nemrégiben aláírt társulási szerződést?
Az unió képviselői számára egyetlen forgatókönyv létezik erre az esetre, mégpedig hogy megpróbálják ezt a helyzetet megelőzni. Tehát közbenjárnak, és mindazt a közvetítő tevékenységet elvállalják, amelyet a szerb politikai erők kérnek tőlük. Függetlenül attól, hogy az Európai Parlament pártjai bizonyos kérdésekben kilométernyi távolságokból kiabálnak egymás felé, abban mindenki egyetért: elemi érdekünk, hogy olyan kormányzat jöjjön létre Szerbiában, amely garanciát jelent a béke megőrzésére, és az Európába vezető út következetes folytatására. A helyzet igen képlékeny, úgyhogy erről többet most nem szed ki belőlem.
Pedig roppant kíváncsivá tett. Például a Zastava Autógyár Fiat általi felvásárlása is igen érdekes időpontban és módon történt.
Elégedjen meg annyival, hogy Európának minden szempontból az az érdeke, hogy a szélsőségesen nacionalista politikai irányzat ne nyerjen még nagyobb teret magának, és ne kerüljön hatalomra Szerbiában. Ugyanakkor hozzá kell tennem, az unió tagállamai között is van példa arra, hogy a baloldali, illetve a szélsőségesen nacionalista erők együtt kormányoznak. Magyarországról nem is kell olyan messzire tekintenünk. A lehetőség persze elméleti, de Szerbia helyzetének megértéséhez pontosan látni kell, hogy miként azt a szlovák példa is bizonyítja, a baloldali pártok belekerülhetnek a nacionalizmus olykor kifejezetten erős gravitációs mezejébe. És Szlovákia Szerbiával ellentétben nem most jött ki egy háborúból, és nem véres ütközeteken hizlalta a maga nacionalizmusát.
Szerbia európai integrációjának egyik legfontosabb feltétele a háborús bűnösök kiadása a Hágai Törvényszéknek. Ám ha ennyire fontos Brüsszelnek Szerbia integrálása, miért erőltették a választás előtt is ezt a kérdést?
Hogy ez hiba, azzal magam is egyetértek. Nem hiszem, hogy ilyen helyzetekben olajat kellene öntenünk arra a tűzre, amely a szerb lelkekben ég, és amelyet az elkeseredésük, valamint személyes tragédiáik sokasága táplál bennük. Ezt mutatja a horvát példa is: az EU Ante Gotovina tábornok kiadatása kapcsán szintén fenyegetőzött, és hiába állította azt a horvát kormány, hogy nincs tudomása a hollétéről, néhány tagállam hajthatatlannak bizonyult, így a horvát csatlakozás egy ember sorsának a foglya lett. A fenyegetés azonban egyre inkább kiüresedett. Félreértés ne essék, én rendkívül kemény képviselője vagyok az emberi jogok védelmének, a jogsérelmek megtorlásának, és hiszem, hogy a bűnösöknek el kell nyerniük méltó büntetésüket. De könyörgöm, a politikának fontossági sorrendet kell tudnia állítani, és amennyiben nem vallja a kollektív bűnösség elvét – márpedig merem remélni, hogy Európa ezt már rég túlhaladta –, az ártatlanokat hagyni kell a saját útjukat járni.
Gyurcsány Ferenc és Kósáné Kovács Magda 2005-ben – az EP-képviselő a pártot is kritizálja (Fotó: MTI)
Sokaknak úgy tűnik, hogy a schengeni határokon túlról érkezők, elsősorban az iszlám világból bevándorlók mind nagyobb számban telepednek le egy-egy tagállamban: befelé erősen zárnak, a kívülről jövő hatásokra pedig gyakran agresszióval válaszolnak. Mit gondol arról a vélekedésről, hogy a multikulturális Európa ideája megbukott?
Kifejezetten tiltakozom az ellen, hogy az európai soknemzetiségű, multikulturális identitást – amelynek épp ez az esztendő az ünnepi éve – összekeverjük a vallási sokszínűséggel, amely csak egy része ennek a széles palettának. Ami a kulturális identitást és a bevándorlást illeti, ez valóban borzasztóan fontos dolog. A gettósodás reális veszély, mert a bevándorlók első generációja akkor érzi magát elfogadható biztonságban, ha a gyökerei közelében élhet. Számos példa és tanulmány igazolja azonban, hogy a következő generációk már egyre kevésbé akarják viselni azoknak a hagyományoknak a súlyát, amelyeket a szüleik hoztak magukkal, és lemorzsolódnak erről a zárt közösségről.
Úgy gondolja tehát, hogy az idő majd megoldja?
Részben igen, részben nem. Az, hogy az idő múltával ezek a gettósodott, zárt közösségek szerves részeivé válnak-e az adott ország társadalmának, alapvetően a befogadó nemzet hozzáállásán múlik. Ha a befogadó ország nemzeti identitásában az ver gyökeret, hogy ezek mások, idegenek, és ne adj isten ez válik politikai főszólammá, a kormányzati politika fő irányává, akkor nagyon nagy baj van. Aki idegenné lesz egy olyan közegben, amely számára végleges választás, és már nincs hová visszamennie, akkor arra csak gyűlölettel válaszolhat.
Nagy-Britanniára nem az a jellemző, hogy bárkit is kiközösítenének, ehhez képest harmadik generációs angliai arab fiatalok robbantottak, és öltek meg ártatlan embereket.
Számos tudományos és kevésbé tudományos tanulmány tárgyalja az iszlám közösségek sajátos helyzetét Angliában, és az iszlám fundamentalizmus kialakulásának okai is igen szerteágazóak. A bűnbeesés pillanatának azt tartom, amikor az iszlám, ez az előírásaiban rendkívül keményen követelő, és a be nem tartásukat határozottan megtorló vallás a politikai hatalom birtokosává vált. Ezzel együtt sem nevezném megoldásnak, ha egy, az utcán békésen sétáló, a vöröskeresztnél dolgozó bosnyák fiatalember néhány óra múlva a guantanamói katonai börtönben találhatja magát, ahol válogatott kínzásoknak vetik alá. Én vagyok az utolsó, aki a biztonságpolitikai szempontok fontosságát lebecsülöm, de az ellen minden porcikám tiltakozik, hogy ártatlan emberek két-három évig szenvedjenek a börtönökben. Az előítéletek rettenetesen mélyen gyökereznek, és ha erre tudnám a megoldást, akkor a hazai cigányellenesség feloldására is tudnám a választ. Az viszont meggyőződésem, hogy hosszú távon csak a szociális integráció lehet az egyetlen helyes irány, ahol először a lelkekből kell kipucolni azt a világnézetet: ha ez arab, akkor terrorista, ha meg cigány, akkor köztörvényes bűnöző.
—-Hiba volt a szociális átalakítás?—-
Az Eurostat szerint Magyarországon nőtt az egyik leggyorsabb ütemben a szociálpolitikai célzatú juttatások aránya 2000-2005 között. Ehhez képest az ezt eredményező kormányzati intézkedéseket jegyző pártok népszerűsége mélyponton van, az ország versenyképességét is a padlóra küldték. Ön szerint nem kezdődött egy kicsit korán a dőzsölés?
A szociális ügyekre érzékeny, azzal foglalkozó szocialista politikusként nekem nagyon nem áll jól, ha bármi rosszat is mondok erre. Az viszont tény, hogy az ezt megalapozó 2002-es MSZP-s kormányzati döntés történelmi tévedés volt. Nem az a legfőbb baj, hogy túl sok a pénz a rendszerben, hanem az, hogy rossz hatékonysággal költjük el. Például egy rossz szociális helyzetben lévő személy ugyanabból az okból kifolyólag alanyi és rászorultsági elven is kaphat támogatást. Ráadásul a szociális célzatú juttatások nem járnak kötelezettségekkel. Ennek a helyzetnek az orvoslásához az ellenőrzést is megoldani képes szociális ellátórendszerre lenne szükség. És ne kérdezze meg, hogy mi ennek az akadálya, mert természetesen a politika, és a politikai demagógia.
Az MSZP országlása alatt Magyarország a legfontosabb gazdasági mutatókban az utolsó helyre került az újonnan csatlakozók között. Ennek van hatása az MSZP reputációjára az EP szocialista frakciójában?
Az MSZP, de az egész ország reputációjának elsősorban az a hiszterizált belpolitikai helyzet árt, amely hazánkat jellemzi. Természetesen nem állítom, hogy az én pártom, vagy az egykori koalíciós partnerünk vétlen lenne, de a meghatározó eleme mégiscsak az az országhatáron túlra is nyúló, exportált gyűlölködés, amely állítom, Európában példa nélküli.
Ez azt jelenti, hogy a magyar EP-képviselők között is harcias hangulat uralkodik?
Az Európai Parlamentben ténykedő fideszes képviselők többségével kiváló a kapcsolatom.
Az MSZP bizonyosan kevesebb képviselővel rendelkezik majd az Európai Parlamentben 2009 után, jelentkező viszont lesz bőven. Ez nem okoz konfliktust az MSZP EP-képviselői között?
Gondolom, ezt most nem kérdezi komolyan. Aki kicsit is ismeri az emberi természetet, annak a válasz nyilvánvaló.
Sokak szerint ön már a visszavonulásra készül.
Igaz, a visszavonulásomat tervezem. És azt szeretném, ha a pályafutásom befejeztével az emberek minél hamarabb elfelejtenének. Ugyanis ami a honi közhangulatot ma jellemzi, az elszomorító. Nincs szükségem arra, hogy velem egykorú nők ócsároljanak, ha felszállok a villamosra. Én azt az irányt követtem és követem, amit magam szerint tisztességesnek és igaznak hiszek. Emiatt nagy pofonokat is el kellett szenvednem, de megtanultam elviselni, és tartást adott nekem. Reményeim szerint sikerült tisztességes, rendes embernek maradni. Manapság viszont már néha úgy érzem magam, mint egy jégbefagyott mamut. Másrészt jobb, ha én mondom magamnak, hogy elég, mintha megvárom, hogy a kollégáim mondják ugyanezt nekem. És ennyi tényleg elég volt.
És mit kezd majd a hirtelen jött rengeteg szabadidejével?
Többféle tervem is van. Régi vágyam, hogy a művészetekkel közelebbi kapcsolatba kerüljek, és az innen-onnan felcsipegetett ismereteim rendszerré álljanak össze a fejemben. Tehát beülök az iskolapadba. És most lehet röhögni, az itteni munkatársaim már úgyis régóta azon szórakoznak, hogy öregebb leszek, mint az egész évfolyam együttvéve.
Kósán kovács magda életrajza
1940. november 4-én született Budapesten. 1964-ben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-francia szakán szerezte diplomáját okleveles középiskolai tanárként, majd 1969-ben kitüntetéssel doktorált. 1964 és 1972 között a Leövey Klára Gimnáziumban tanított, emellett az MTA Irodalomtudományi Intézetében a “Petőfi és kora” kutatócsoport tudományos munkatársaként dolgozott. 1972-től a budapesti Dolgozók Gimnáziumának igazgatóhelyettese lett. 1977-től 1980-ig a Pedagógusok Szakszervezetének Felsőoktatási Tanácsának elnöke, 1980-tól a Pedagógusok Szakszervezete központi vezetőségének titkáraként, 1985 és 1990 között pedig a Szakszervezetek Országos Tanácsának titkáraként tevékenykedett. 1985-ben a Hazafias Népfront elnökségi tagjává választották. 1990-től 2004-ig országgyűlési képviselő. A Horn-kormányban munkaügyi miniszter volt, ám 1995-ben lemondott a tárcáról. 1995-től 1998-ig – rövid megszakítással – az Országgyűlés Alkotmány- és Igazságügyi Bizottságának a tagja. 1998 és 2002 között az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának az elnöke.
1989-től tagja az MSZP-nek. 1996-tól 1998-ig a szocialista párt ügyvezető alelnöke, 1998 és 2000 között az országos elnökség tagja volt. 1990-2004-ig a Nemzetközi Frankofon Parlamenti Közgyűlés elnöke, 2002-2004-ig pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének a tagja. 1999-ben a Francia Köztársaság elnöke a Nemzeti Érdemrend lovagi fokozata kitüntetésben részesítette. Jelenleg az Európai Parlament képviselője, az Európai Parlament Szocialista képviselőcsoportjának alelnöke, az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság tagja, a Foglalkoztatási és Szociális Bizottság póttagja. . Férje Kósa Levente gépészmérnök, tanszékvezető egyetemi tanár. Két gyermekük született, Judit (1966) és Eszter (1972).
