Új filmjének, a Majdnem szűznek a történetét egy újságcikk alapján írta, amely arról szólt, hogy uniós pénzekből menedzsertanfolyamot indítanak prostituáltaknak. Mi fogta meg ebben a hírben?
A prostituált és a menedzser a két végpontja egy női karriernek a mai társadalomban. Ezért nagyon paradox ötletnek hatott a hír, s ez gyújtotta fel a képzeletem. Miután elég öreg vagyok már és vannak bizonyos élményeim, tapasztalataim, ebből kipattant egy kislány története, aki végigjárja ennek az útnak a stációit. Ráadásul a két „szakma” abban is hasonlít, hogy mindkettő művelőjének el kell adnia valamit: az egyiknek saját magát, a másiknak az árut. Az én hősnőm egy árva kislány, akit az anyja reklámszatyorba tesz ki egy kórház elé csecsemő korában. Nevelőintézetben nevelkedik, és ki van szolgáltatva egyetlen szerelmének. Szeretetéhesen csüng rajta, a fiú pedig kihasználja ezt és arra kényszeríti, hogy a testét áruba bocsássa. Végül el is cseréli a lányt egy motorért. A stricinek mondja a fiú, hogy „nézd meg, ez még fiatal, 18 éves, majdnem szűz”. Itt hangzik el ez a képtelen kifejezés, amit címnek is választottam.
“Próbáltam kötéltáncolni a tragikum és a komikum között” (fotó: Balla István)
Bár a tragikum mellett most is ott bujkál – az ön filmjeitől megszokott módon – a humor is, mégis, kicsit mintha keserűbb lenne ez a film a korábbiaknál. Mi ennek az oka?
Most is próbáltam kötéltáncolni a tragikum és a komikum között. Sok mulatságos jelenet van a filmben, például amikor különböző ügyfeleivel találkozik a lány, vagy amikor a prostituáltak küldöttsége megpróbál bejutni a miniszterhez. De egy országúti prosti élete mindazonáltal elég kegyetlen, s ez is benne van a filmben. Én úgy érzem, hogy a film a végére azért ad valamiféle felszabadulást a nézőnek, valami katartikus érzést, hogy van remény.
Mennyi a filmben a valóság, és mennyi a fikció? Hogyan készült fel a prostituáltak világának bemutatására?
Van például az a jelenet, amikor a prostituáltak képviselői találkozni szeretnének a miniszterrel. Ez megtörtént. A – valóságban is létező – Prostituáltak Egyesületének képviselői találkozni szerettek volna az esélyegyenlőségi miniszterrel, hogy egy petíciót adjanak át neki. A miniszter asszony – aki ma uniós képviselő – azonban nem volt hajlandó szóba állni velük. Ez egy magyar képtelenség. Az esélyegyenlőségi miniszter nem áll szóba azokkal, akiknek nincs semmi esélyük! Ez egy olyan sunyi, farizeus magatartás, hogy ezt nem is értem. Mindezt maguktól a prostituáltaktól tudom, nagyon sokat beszélgettem velük a film elkészítése előtt. Egy csomó jelenetet ők meséltek el nekem. Például az is megtörtént, amikor egy nő (a filmben Fullajtár Andrea) a férjét vitte el kurvához, és végignézte, lekamerázta az aktust. A film bemutatóján egyébként ott volt a Prostituáltak Egyesületének elnöknője, és azt mondta, nagyon meg van elégedve a filmmel és a lányok is lelkesen fogadták azt. Ettől nagyon dagadt a keblem. A kurvák mögöttem állnak!
A prostituáltakkal kapcsolatban mindig is nagyon zavarban volt a társadalom, alig meri bevallani magának, hogy azért létezik, mert igény van rá. Ezért aztán nem is tud velük mit kezdeni. Ezt a zavart többször is láthatjuk a filmen.
Most bukott meg a napokban a New York-i kormányzó, aki ostorozta a prostitúciót, egy erkölcscsősz szerepében tetszelgett. Kiderült, hogy egy szállodában állandóan luxuskurvákkal találkozott. Azt is most hallottam a rádióban, hogy a francia egyetemista lányok húsz százaléka prostitúcióból tartja fenn magát, és ebből fizeti a tandíjat. Borzalmas, hipokrita, farizeus magatartás tapasztalható e téren mindenütt a világon. Úgy kezelik ezeket a lányokat, mint egy más állatfajt, pedig ugyanolyanok, mint a többiek. Nem erre az életre vágytak, ez egy ideiglenes, könnyű megoldás számukra, de mindegyik arra vágyik, hogy legyen egy otthonuk, családjuk, gyerekeik.
Demján utasította a Westendet, hogy ott forgathassunk
A filmet a főhősnőt alakító Ubrankovics Júlia „viszi a hátán”. Tudatosan választott erre a szerepre olyan karaktert, aki megidézi Giulietta Masinát a Fellini-filmekből, különösen, a Cabiria éjszakáiból?
Isteni szerencsém volt inkább, hogy rátaláltam. Tanítok a Színház és Filmművészeti Egyetemen, és mindig megnézem a vizsgaelőadásokat. Nem sokkal a forgatókönyv megírása után adott elő Máté Gábor osztálya egy táncos-énekes darabot. Az első három perc után tudtam, megvan a főszereplő. Másnap felhívtam Julit telefonon, odaadtam neki a forgatókönyvet. És valóban megkértem, hogy nézze meg Fellini Cabiria éjszakái című filmjét, mert ehhez hasonlónak képzeltem el a figurát. Juli alkatában tényleg megvan a Giulietta Masinára jellemző groteszk, szomorúoptimizmus. Egyébként sok megjegyzése volt a forgatókönyvre, és hozzászólt dialógusokhoz is. A film bizonyos kulcsjeleneteiben pedig én kértem a fiatalokat, hogy adják elő a saját nyelvükön az adott szituációt. Én már öreg vagyok, egészen más nyelvet használok, mint a mai húszévesek. Több jelenetben bátorítottam őket a rögtönzésre.
“A magyar filmek ellenzéki bája országimázs-építő volt”
(fotó: Balla István)
Már 60 éve a filmszakmában van, gyakorlatilag a háború utáni magyar filmek közül a legtöbbhöz van valamilyen köze. Mi az alapvető különbség a filmkészítést tekintve az előző és a mai rendszer között?
Mikor én fiatalabb voltam, sokkal kollektívebb munka volt a filmcsinálás. Akkor még a rendezők törődtek egymással, megszűrték egymás munkáit, hozzászóltak a forgatókönyvekhez. Én még mindig próbálom a barátaimmal megnézetni a musztereket, a próbafelvételeket, kikérem a tanácsukat. Ez ma már nem jellemző, teljesen atomizálódtak a mai rendezők. A fiatalok és az öregek is magányos farkasként csinálják a filmjeiket.
Nagyon tehetségesnek tartom egyébként a jelenlegi legfiatalabb gárdát Pálfi Györgytől kezdve, Török Ferencen keresztül Mundruczó Kornélig, de szerintem nagyon távolról nézik a világot, akár egy bogárgyűjteményt. Én minden figurámban megpróbálom megtalálni az emberi magot, a humánus töltetet. Még a stricinél is – például az anyjához való viszonyában – láttatom az emberi kapcsolatot.
Azért van egy másik szempont is. Az előző rendszerben a politikai cenzúra döntött a filmekről, ma a pénz cenzúrája van. Akkor volt könnyebb filmet készíteni, vagy most?
Én 20 vagy 30 évig (már nem is tudom) voltam egy stúdiónak a vezetője. Akkor általában a hatalommal való párbeszéd volt annyira eredményes, a hatalom urai voltak annyira intelligensek, hogy megértették: egy jó magyar film ellenzéki diszkrét bája többet ad az ország imázsához, mint bármi más. A nagy fesztiválokon ezek az ellenzéki filmek sorra díjat nyertek, hozzáadtak valamit az országról elterjedt liberális, „legvidámabb barakk”-imázshoz. Az biztos, hogy akkor a filmcsinálás egy biztonságos dolog volt. Minden stúdió kapott egy keretet, abból évente 4-5 filmet el tudott készíteni. Nem volt szükség szponzorációra, könyörgésre, megalázkodásra a pénz miatt.
Demján Sándor is segített a forgatásnál (fotó: Balla István)
Ma pedig ezek szerint erre van szükség.
Ezt a filmet nem tudtam volna megcsinálni különböző baráti segítségek nélkül. Az iskolai jeleneteket a volt gimnáziumomban, a Madáchban vettük föl. Az áruházi jelenethez felhívtam Demján Sándort, hogy segítsen bejutni egybe. Ő utasította a West-Endet, hogy engedjenek be forgatni. Különben be sem engedtek volna. Máté Gábor jeleneteit a TriGánit-székházban, az egyik vezető szobájában forgattuk. Ilyen – ingyen – segítségek nélkül, nem tudtam volna lefogatni a filmet. A film nem véletlenül kezdődik pénz számolásával. Az emberek borzalmasan ki vannak szolgáltatva a pénz hatalmának. Ez rányomja a bélyegét mindenre, a filmkészítésre is. Nagyon jó kedvvel csináltuk ezt a filmet. Egy hónap alatt leforgattuk, sok helyszínen, de nagyon fogcsikorgató anyagi körülmények között. Sokszor nem tudtuk, hogy holnap tudunk-e forgatni.
Az új filmben felcsendül a Te rongyos élet dallama. Ez utalás az 1983-ban készült filmjére?
A pillanat szülte az ötletet. Szerettem volna, ha egy utcai zenekar feltűnik a filmen. Kérdezték, mit játsszanak, én meg mondtam, hogy játsszák a Te rongyos életet, mert akkor kicsit visszacseng a saját múltam. Az egy nagyon emlékezetes filmem volt, többek közt Udvaros Dorottya felfedezése miatt. Most hasonló erejű Ubrankovics Juli megtalálása. A két szerep között is vonható párhuzam, hiszen mindkettő egy számkivetett fiatal lány története, és mindkettő fellázad a sorsa ellen.
Ön híres arról, hogy milyen jó szemmel válogatja a színészeit. Kiket indított még el a pályán?
Sok ilyen van, és erre nagyon büszke vagyok. Például – az akkor még csak végzős – Igó Éva a Tegnapelőtt című filmemben debütált. Vagy még régebben, a Fejlövésben indult színészként Kovács Kati, és az akkor ismeretlen zenész, Horváth Charlie. A Nyár a hegyenben startolt Gyöngyössy Kati karrierje.
A tanú titkai
Ha a tévéfilmeket is vesszük, több mint harminc filmet rendezett. Van kedvence ezek közül?
A legnépszerűbb filmjeim A tanú és a Te rongyos élet. Én viszont nagyon közelállónak tartom magamhoz az 1981-ben készült Tegnapelőttöt. Ez ugyanis az egyetlen olyan filmem, amiben egy kicsit benne van a saját életem is. 1947-ben kezdődik, amikor még én is nagyon fiatal és lelkes voltam, népi kollégiumi titkár, aki hitt egy igazságos rendszerben, valamiféle üdvtanban. A Tegnapelőtt erről szól: az akkor lelkesen indult fiatalságról, majd annak nyomorúságos tragikumáról. Ez egy szomorú film, de nagyon jónak tartom. Egy mai fiatal ebből élményszerűen megismerheti, mi is folyt a 40-50-es években Magyarországon.
A hatalmat a komikum irritálja legjobban (fotó: Balla István)
„Az élet nem habos torta”, „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik” – nem sok olyan film van, amelynek mondatai, szlogenjei ennyire átszivárogtak a közbeszédbe. Vagy amely alapján újságot – Magyar Narancs – neveznek el. Minek tulajdonítja A tanú sikerét és kultfilmmé válását?
A tanú 1969-ben készült el, és 1979-ben mutatták be egy kis moziban. (Kritikát, recenziót akkor sem lehetett írni róla.) Majdnem tíz évig dobozba volt zárva. Ez önmagában feszültséget és érdeklődést teremtett a film körül. E mellett, úgy tűnik, beletrafált az akkori világba. És persze vannak a filmnek olyan erényei, amelyek népszerűvé tettek bizonyos mondásokat, szlogeneket. 1981-ben mutatták be Cannes-ban, díjat is kapott, ez szintén óriási érdeklődést keltett a film iránt. Ugyanakkor sokszor elgondolkodom azon, mi lett volna, ha már akkor kijöhetett volna, amikor megcsináltam, ha már 1969-ben kiengedték volna, mondjuk Cannes-ba.
Hogy engedték egyáltalán megcsinálni ezt a filmet? És ha engedték, miért tiltották be azonnal?
A hatvanas évek egy kinyíló évtized volt. Akkor indult az új gazdasági mechanizmus, akkor nyitott kissé az ország Európa felé. 1968 elején volt a prágai és a párizsi tavasz. Úgy tűnt, a világ jobbá válhat. Sok minden változott, ami alapján az emberek reménykedhettek, hogy itt tényleg egy emberarcú szocializmus lesz. Ennek a jegyében, és miután állandóan azt mondták, hogy szatírára van szükség, elhittem és megírtam ezt a forgatókönyvet. A filmfőigazgató főnököm, egy Újhelyi Szilárd nevű igen kitűnő ember ambicionált, hogy A tanúból filmet csináljak. Újhelyi megjárta Horty, Rákosi és Kádár börtöneit is. Egy ízben egy cellában ült Aczél Györggyel. Ezt az ismeretséget kihasználva, magánemberként adta oda a forgatókönyvet Aczélnak. Emlékezetes pillanat az életemben, amikor ott álltam a Duna-part és a Balzac utca sarkán, Aczél lakása előtt, és vártam, hogy Újhelyi lejöjjön az ítélettel a forgatókönyvről. Aczél azt mondta, hogy szerinte Pelikán egy paraszt Svejk, és nincs ellenére a film, csináljuk meg saját kockázatunkra.
Igen ám, de amikor a filmet csináltam, akkor volt a 68-as prágai bevonulás, és az egész világtörténelem megváltozott. Jött Brezsnyev elvtárs, és alapvető változás volt a magyar politikai életben is. A nyitáspárti embereket lenyomták, megváltozott minden. Így változott meg a légkör a filmem körül is. Még Aczél György is présbe került addigra. Ez döntötte el a filmem sorsát.
Aczél szerint Pelikán egy paraszt Svejk (fotó: Balla István)
Pedig nem A tanú volt a legerősebben rendszerkritikus filmje. Az azt megelőző Nyár a hegyen ennek ellenére simán átment a cenzorokon.
Ez tényleg egy nagyon kényes témát dolgozott fel, sokkal kényesebbet, mint A tanú. Ennek is egy újsághír volt az alapja, amely arról szólt, hogy egy fiatal festő gárda megvesz egy volt internáló tábort Badacsonyban. A film ezt az abszolút valós történetet dolgozza fel. Ott forgattunk a badacsonyi bazaltbányában, ahol néhány évvel azelőtt még az elítélteket dolgoztatták. Még megvoltak az eredeti barakkok, őrtornyok. A tábor területén összejönnek a volt rabok és fegyőrök, és ráadásul 11 évvel a forradalom után nyíltan beszélnek 56-ról. És mindez csont nélkül lement a hatalom torkán 67-ben! A Nyár a hegyennek ráadásul nagy nemzetközi sikere is volt.
Ma már persze tudom, hogy a mindenkori hatalmat a komikum irritálja legjobban. Nem bírja elviselni, ha kinevetik. Az még elmegy, ha kritizálják, de ha nevetségessé teszik, azt nem bírja elviselni. Valószínűleg A tanúnak is ez volt a titka. Képzeljük el: ül a politikai bizottság a vetítőteremben, köztük Czinege elvtárs. A vásznon pedig Bástya elvtárs forgatja a szemeit. Hát sok különbség nem volt köztük.
A film betiltásán kívül, más retorzióval nem élt ön ellen a hatalom?
Nem, tovább csinálhattam a filmjeimet. A következő a Kitörés volt a fiatal, még főiskolás Oszter Sándorral a főszerepben. Egy csepeli munkásfiúról szólt, aki keresi önmegát. Azzal is problémák voltak. Egy évig nem jött ki. Csepel tabuhely volt, ezért a film eleve gyanúsnak tűnt. Végül arra kényszerítettek, hogy menjek ki Csepelre és ott, a munkásoknak vetítsem le a filmet. Nem volt más választásom. Fölhívtam a csepeli párttitkárt, kértem, mondja meg előre, hogy mire számítsak. Mert ha „kinyírás” lesz, akkor ki sem megyek – gondoltam. Én ugyanis megtapasztaltam az 50-es években olyan filmvitákat, ahol előre meg volt tervezve, ki mit mond, és hogy „vágják el a rendező nyakát”. A pártember megnyugtatott, hogy menjek ki nyugodtan. És meg kell mondani, hogy az ottani ifjúmunkások és KISZ-esek nagy lelkesedéssel fogadták a filmet. Kijött a pártközpontból egy munkatárs, aki magnóra vette az egész vitát, ez alapján ítélték úgy, hogy moziba kerülhet a film. Így ment ez akkoriban.
Vannak tervei, mi lesz a következő filmje?
Ellentmondásos az egész létem. Most fizikailag nagyon lerobbant állapotban vagyok, nehezen járok, nagy fájdalmaim vannak. Azt vártam, hogy túl legyek ezen a bemutatón, és utána megpróbálom egy kicsit komolyabban kezeltetni magam. Most a fájdalom elveszi az ötleteimet. A családom is állandóan int, s azt mondja, hogy most már elég öreg vagyok, hagyjam abba a munkát, foglalkozzam az unokáimmal. De soha sem lehet tudni…
