Az első világháborút követően, 1919. január 18-án nyílt meg a versailles-i palota Tükörtermében a békekonferencia, hogy a győztes hatalmak – Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Japán – békét kössenek a legyőzöttekkel, így Magyarországgal is. Az érdemi döntések a Főtanácsban születtek, ahol Lloyd George brit miniszterelnök, Clemenceau francia kormányfő, Wilson amerikai elnök és Orlando olasz miniszterelnök közösen rajzolta át Európa térképét. A vesztes államokkal nem folytattak tárgyalásokat, de az előzetes békeszerződésekre szóban reagálhattak és írásos megjegyzéseket fűzhettek hozzá. Ezek után alakult ki a békeszerződés végleges szövege, amelyet a legyőzöttek kormányai ultimátumszerűen kaptak meg.
A vesztes államok küzdöttek
A Wilson amerikai elnök által, a békeszerződések alapelveként kidolgozott 14 pont (ami éppen a legyőzöttekkel szembeni méltányosságot és az etnikai egység megtartását hangsúlyozta) egyre inkább háttérbe szorult, s ez érzékenyen érintette a vesztes államok érdekérvényesítési lehetőségeit. Ezek a, főleg kelet-közép- és délkelet-európai országok leggyakrabban a történelmi múltra hivatkozva próbálták védeni területeiket, de erőteljesen hangsúlyozták a nemzeti önrendelkezési, továbbá az etnikai elvet is, a méltányosabb határmegállapítás érdekében. Ezen kívül sokan a földrajzi szükségszerűséggel, illetve politikai síkon a germán, illetve a bolsevik veszéllyel érveltek.
Gyászkeretes magyar béke
A gróf Apponyi Albert vezette küldöttség – amelynek tagja volt még gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál is – 1920. június negyedikén írta alá a békeszerződést Versailles-ban, a Nagy Trianon kastélyban. Az okmány 364 cikkelyéből 290 szó szerint megegyezett a német és az osztrák békeszerződés szövegével. Magyarországnak el kellett ismernie a Szövetséges és Társult Főhatalmak által Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam és a Cseh-Szlovák Állam javára megállapított új határokat.
 |
Sorsolták az aláírót
Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség a békeszerződés tervezetének ismeretében visszatért Budapestre és lemondott, ugyanakkor a szerződés aláírását javasolta. A miniszterelnöki posztot ekkor egyedül vállaló Simonyi-Semadam Sándor kormányának egyetlen tagja sem kívánta aláírni a dokumentumot, így sorsolással döntötték el: Benárd Ágoston népjóléti miniszter látja el kézjegyével az okmányt. Erre 1920. június 4-én délután fél ötkor, a Napkirály által szeretőjének, későbbi feleségének épített Nagy Trianon kastélyban került sor. |
|
|
|
|
Ez azt jelentette, hogy a történeti Magyarország korábbi területének 71,5 százalékát, a szűkebb értelemben vett Magyarországénak 67,2 százalékát választották le. A történeti Magyarország lakosságának közel kétharmada – 63,6 százalék –, míg az anyaországénak 58,3 százaléka került a szomszéd államokhoz. Összesen 3,4 millió magyar nemzetiségű embert – a nemzet 34,1 százalékát – elszakították az országtól.
Gazdasági és hadi összeroppantás
Mivel a határok mentén a szomszédos országok nem voltak hajlandóak az etnikai elveket figyelembe venni, leginkább gazdasági és katonai érdekek érvényesültek. Az Alföld déli és keleti peremén futó vasútvonalak például fontos szerepet játszottak a határmegjelölésnél: ezek lecsapásával is csökkentették Magyarország hadi potenciálját.
A békeszerződés nemzetközi vízi úttá nyilvánította a Dunát, a hadsereget 35 ezer főben maximálta, sőt, a légierő kiépítését is megtiltotta. Ugyancsak a trianoni békeszerződés kötötte ki, hogy Nyugat felé csak egyetlen sínpárt lehet építeni.
Revíziós kísérletek
A magyarságot hosszú időre megosztotta az a kérdés, vajon mik a teendők a békeszerződés, és az elcsatolt népesség elvesztése nyomán. A két világháború között az uralkodó elit, a Német Birodalom szövetségeseként, minél több területet igyekezett visszakapni. A bécsi döntések nyomán visszaszerzett – főként felvidéki és észak-erdélyi – területeket azonban az 1947-es párizsi békeszerződések ismét elcsatolták Magyarországtól.
