A Virginiai Egyetemen dolgozó Mark Whittle a NASA mikrohullámú térképeiből nyert adatok alapján számítógépes szimuláció segítségével modellezte a kozmikus kakofóniát.
A háttérsugárzás háttere
Az Ősrobbanás-koncepció feltételezi a háttérsugárzás meglétét. A teóriák szerint a világ kezdetét követő 300 ezredik év környékén lényeges változások történtek a kozmoszban. A hőmérséklet a tágulás következtében lecsökkent, így lehetőség nyílhatott arra, hogy az atommagok protonjai befogják a szabad elektronokat, a sugárzás és az anyag így „elvált” egymástól. A tágulás következtében a hőmérséklet ma már átlag 2,7 K, ez maga a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás.
Kezdetben úgy vélték, hogy a háttérsugárzásnak egyenletesnek kell lennie, ezt alátámasztották az akkori viszonylag pontatlan mérési technikák is. Viszont ha a galaxisok kezdeményei már a háttérsugárzás előtt is megtalálhatók voltak, szükségszerűen kellett lenniük eltéréseknek. Hidegebb és melegebb területeknek kellet váltakozniuk a kozmoszban az anyag sűrűségváltozásainak megfelelően.
1992-ben a NASA háttérsugárzás-vizsgáló műholdja apró, de szignifikáns eltéréseket talált a Világegyetem hőmérsékletében. Ezzel sikerült megnyugtatóan bizonyítani az Ősrobbanás tényét, illetve alátámasztani a sötét anyag koncepciót, és megteremteni a mostani kutatások alapját.
Letölthető Ősrobbanás
A háttérsugárzás tehát, a korábbi feltételezésekkel ellentétben, mutat bizonyos inhomogenitást. A csillagászok az egyenetlenségek alapján próbálták modellezni a múlt történéseit.
Az Ősrobbanás csendjét követően az Univerzumban sűrűségkülönbségek jöttek létre. Az anyag hol sűrűbb, hol ritkásabb volt. A sűrűbb területeken a lecsökkent hőmérséklet miatt csillagkezdemények születhettek, kialakultak a mostani galaxisok elődjei. Az eltérő sűrűségű szférák periodicitása kvantumfluktuációk képében született, és hanghullámok formájában burjánzott tova. Egy adott anyag periodikus sűrűségváltozása viszont maga a hang.
A megfigyelt frekvencia-spektrum jóval a hallható hangtartománynál mélyebben helyezkedik el, mintegy 50 oktávval a közép „A” hang alatt. A spektrum értékeit felszorozva azonban hallhatóvá válik az Univerzum „felsírása” számunkra is. Whittle mérései alapján a hangintenzitás körülbelül 110 decibel lehetett, hasonló, mint amit egy rock-koncerten tapasztalhatunk.
Először volt a nagy csend, nyitány gyanánt következett a mély moraj, ami lassacskán átváltott a főtétel hangrobajába, végül a záróakkordok hangról hangra halkultak el – állítja Whittle.
Az Amerikai Csillagászati Szövetség gyűlésén elhangzott előadás legfőbb tanulságaként Whittle kiemelte, hogy sikerült audiálisan megmutatni a Világegyetem történéseit, mégpedig olyan módszerekkel, amelyek eddig is rendelkezésre álltak.
