Nicolas Cage visszatér, de minek

Boszorkányvadászat

Kopaszodó kedvencünk, Nicolas Cage egyre változatosabb – és rosszabb – póthajakat ölt magára, miközben úgyszintén változatosan alakul pályája, szinte mindent elvállal, amit az orra elé tolnak, sajnos A szellemlovast és A varázslótanoncot is, pedig tud, ha akar – lásd: HA/VER és Mocskos zsaru – New Orleans utcáin. Pedig hát nem kéne mindenbe belevágnia, pláne akkor nem, ha nincs rendesen megírva a forgatókönyv.

A Boszorkányvadászat ilyen, Bragi F. Schut mindent belepakolt, amit az ilyen jellegű kalandos filmekbe szokás. Van tehát két kb. XIII-XIV. századi, az öldöklésből kiábrándult lovag (Cage és Ron Perlman), akik a szülőföldjükre érve borzalmas pestisdúlást látnak, amire a helyi egyházi elöljáróknak az a „válaszuk”, hogy egy boszorkánysággal vádolt lány (Claire Foy) a bűnös. A két vitézre ráparancsolnak, hogy a kárhozott teremtést egy távoli kolostorba vigyék, ahol kezelésbe veszik, és feloldják az átkot. Az út azonban – és nyilván – veszélyes, a lánynak meg titka van.

A jó jelenetek mellett túl sok a közhely, a látványvilág némi kárpótlást nyújt, azonban az utolsó húsz perc képileg lesújtó, olykor kifejezetten gagyi. Mindezt azért sem értjük, hogy Dominic Sena, aki olyan filmeket rendezett, mint a Kalifornia – A halál nem utazik egyedül, a Tolvajtempó (vagyis Cage-dzsel is dolgozott már együtt), a Kardhal és a Vakító fehérség, hogyan készíthetett egy olyan filmet, ami inkább a tévékbe, semmint a mozikba való. Gyenge-közepes iparos-munkáját a színészi munkát tekintve olykor Perlman tölti meg tartalommal, de róla tudjuk, hogy ő még inkább elvállal bármit, mint Cage.

A dilemma

Úgy indulunk, mintha egy veretes vígjátékkal volna dolgunk. Adott egy jó pajtási kettős, vagyis Ronny, az agglegény-habitusú (Vine Vaughn) és Nick, a klasszikus férjtípus (Kevin James), akik főiskolai éveik óta a legjobb barátok, és most üzlettársak. S pont a nagy áttörés előtt állnak, amikor Ronny véletlenül tanúja lesz, hogy Nick neje, Geneva (Winona Ryder) csalja az urát. Erre Ronny magánkutakodásba kezd, hogy akkor hányadán állnak is a dolgok a cimboráéknál, s kénytelen szembesülni azzal Nick sem az, akinek hitte, hitének rombolásában barátnőjének, Bethnek (Jennifer Connelly) is komoly szerepe van… Az igazságok felszínre bukkanása a közös magán- és üzleti életnek pedig egyáltalán nem tesz jót.

Az Oscar-díjas (Egy csodálatos elme) rendező, Ron Howard egy bizonytalankodó forgatókönyv – Allan Loeb (Sejtcserés támadás, Tőzsdecápák – A pénz nem alszik) munkája – nyomán próbálta a nehezet. Miszerint olykor viccesen mondjon valamit olyan komoly dolgokról, mint hűség, őszinteség, barátság stb. Nem sikerült, mert sem Howard, sem Loeb nem döntötte el, hogy mit akar; egy Páros mellékhatás-jellegű egylényegű komédiát, vagy egy erkölcsi példázatokkal tarkított kapcsolati drámát (kicsit a szerintünk félreértékelt Szakíts, ha bírszhez hasonlóan).

Ugyanis a filmidő teltével egyre inkább a komolykodó hang kerül előtérbe, amivel Connelly és Ryder tudnak mit kezdeni, ám a főként bolondozásokra szakosodott Vaughn, pláne James nem. A dilemmáról ezért nehéz is kideríteni, hogy kikhez szól, és mit akar, a könnyed vidámodásra vágyóknak csalódás, a mélyebb drámák kedvelőinek meg túlságosan közhelyes és olcsó. Nem tagadhatjuk, a hölgyek azért mindenképpen megérnek egy misét.

Rohanás

Igazi, tökös, férfi bosszú-mozi a Rohanás, Visszavágó-szerűen (ha emlékeznek rá). Rögvest az elején a börtönéből frissen szabaduló hős (Dwayne „The Rock” Johnson) lepuffantja az első (oké, majdnem, hogy első) útjába kerülő embert. És folytatja. Szűkszavú tombolása oka: a bosszú. Ugyanis esztendőkkel korábban sofőrként segédkezett egy bankfosztásnál, de utóbb egy banda rajtuk ütött, testvérét megölték, ő pedig a hűvösre került. Most pedig annak ideje jött el, hogy mindenért és mindenkiért véres elégtételt vegyen – még ha egy okos rendőrnő (Carla Gugino), egy drogfüggő, kopott zsaru (Billy Bob Thornton) és egy önimádó bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) lohol is a nyomában, hogy ebben megakadályozza.

A néhány óra alatt játszódó sztori a szűkszavú, zsigeri érzelmekre koncentrál. A Gayton fivérek (Joe és Tony) forgatókönyve remek lehetőséget kínál a rendezőnek, George Tillman Jr.-nak (Férfibecsület, Notorious B.I.G. – A N.A.G.Y. rapper), hogy a markáns, karakteres hősét és történetét megszeretesse.

S még arra is futja erejükből (tehetségükből), hogy a főszereplő mellett az „üldöző” karakterek motivációival szintén elbíbelődjenek. Az ilyen nem mellékes részletek miatt mondhatjuk, hogy a Rohanás a jól sikerült zsánerfilmek közé tartozik, örömmel írjuk, hogy meglepett minket, annak meg különösen hálásak vagyunk, hogy „The Rock” végre olyan szerepet alakít, amit teljesen rászabtak.

Szerelem, pasta, tenger

Ferzan Ozpetek életművében (Törökfürdő, Az utolsó három, Tudatlan tündérek, Szemközti ablak, Szent szív, A Szaturnusz gyűrűjében, Egy tökéletes nap) sajátságos szigetet képez új filmje, a Szerelem, pasta, tenger. Nem azért, mert vígjáték, hiszen Ozpetek empatikus humoráról a korábbi filmjeiben is tanúbizonyságot tett, hanem mert (drámai felhangoktól sem mentes) komédiája arra a mediterrán filmekre jellemző harsányabb – ha úgy tetszik: életerős – humorral operál, ami újabban Pedro Almodóvar filmjeit jellemzi, régebben pedig Luigi Comencini és Dino Risi Kenyér, szerelem…–vígjátékaival volt leírható. (Például.)

A dél-olasz Cantones család 1960 óta gyárt tésztát. A jellemzően ultra-konzervatív família feje bizodalma a két fiú, Tommaso és Antonio, akik továbbvihetik és felemelhetik a bizniszt. De, fájdalom, a legények másképp gondolják. A Rómában irodalmat tanuló és írói babérokra törő ifjabb Tommaso a nagy családi asztalnál szeretné bejelenteni, hogy homoszexuális (persze nem az, de a háta közepére kívánja a dinasztikus makaróni-ipart), ezt el is árulja fivérének. A spagetti-üzlettől hasonlóképpen irtózó báty az ünnepélyes vacsorán megelőzi az öccsét – mire a papa kidobja a házból, és szívrohamot kap. A fiúk pártján egyedül a tapasztalt nagymama áll, aki a szív dolgaiban kellőképpen megértő, a helyzetet viszont tovább bonyolítja Tommaso fővárosi barátainak betoppanása, akik szintén a maguk szája íze szerint alakítanák a dolgokat. Az öcs kénytelen maradni és hallgatni a „másságáról”, és pláne, hogy hallgat, mivel a csodaszép és érző-szívű tésztagyáros üzlettárs, Alba mellett szorgoskodhat, holott kedvese már erősen várja Rómában.

Az Olaszországban élő és dolgozó rendező felvonultatja az összes sablont, amit egy talján nagycsalád kapcsán ismerünk – (túl) szigorú családfő, okos, vérbő és bölcs asszonyok (az anya, a nagynéni és a nagymama) –, hasonlóképpen tipizálva fecsegőnek mutatja a kis-városiakat, finomkodónak és nyafogónak a melegeket stb. Mindezt azonban egy fogyasztható történet során teszi, emlékezetes környezetben, sikerült alakításokkal, jó zenével. A Szerelem, pasta, tenger messze áll attól, hogy remekmű legyen, de többet kínál egy átlagos „olaszos” vígjátéknál, kifejezetten kellemes nézni.

Emberek és istenek

A franciák tavaly Cannes-i nagydíjjal jutalmazták Xavier Beauvois rendezőt (és társ-forgatókönyvírót) az Emberek és istenek című filmjéért, az angolok idén BAFTA-elimerésre jelölték a legjobb idegen nyelvű filmek között, és jó esélye van, hogy február 13-án meg is kapja. Merthogy jó film.

Beauvois a nyolc szerzetes történetét használja fel arra, hogy közérthetően szóljon olyan nehezen felfejthető tartalmakról, hogy helytállás, önfeláldozás, mások – és talán ezáltal önmagunk – segítése. A hit (univerzálisan, kinek-kinek vallása szerint) és a jobb emberré válás készsége és képessége.

Az Emberek és istenek cselekménye az 1990-es évek Algériájában játszódik, ahol egy kis hegyvidéki falu misszionárius kolostorában nyolc ciszterci apát él – békességben, egyetértésben a muszlim helybéliekkel. Azonban fundamentalista szélsőségesek támadnak a településre, egyre fokozódik az erőszak, a hatóságok részéről is; az atyáknak választaniuk kell: vagy az általános emberi szeretet (és vallási parancs) jegyében maradnak, és folytatják a karitatív munkájukat, vagy a józan eszükre hallgatva elmenekülnek a közvetlen életveszély elől. A döntés kényszere megosztja a korábban olyan testvéries közösségben élő papokat is, s feloldozást a film drámai zárlata sem nyújt.

A rendező jó érzékkel fokozatosan avat be a zárda belső életébe, bemutatja a tiszta, jó szándékú szerzeteseket, ki milyen indíttatással szolgálja a hitét és az embereket, eközben feltárja az ellenkező habitusú világok harmóniáját is (a belső és a külső környezet közössége). Majd az odakinti véres valóság történései által kikényszerített döntéssel viaskodó papokat – és mögötte az embereket figyeli.

Nehéz jó megoldást találni az ilyen, embert és istent próbáló helyzetekre. Az Emberek és istenek sem kínál kész koncepciót, de nagyon őszinte és katartikus lehetőséget teremt a gondolkodásra. S ki tudja, talán a megtisztulásra.