A hajdanvolt futballista Utazás a tizenhatos mélyére címmel írt – nyilván nem véletlenül a focivébére időzítve – egy kisregényt. A történetben az egykori negyedosztályú játékos végigjárja a régi meccsek helyszíneit Csillaghegytől Hartháig, s eközben természetesen a világról, „mindenről” szól. (Naná, hogy az 1954-es vébéről is, de ne szaladjunk ennyire előre!) Kiindulópontja mindig „a világ legszebb, legvarázsosabb mértani alakzata, egy speciális téglalap, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpálya”.
Esterházy rögtön leszögezi: „Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista.” Ez a kisregény kezdőmondata: és e mondat felfejtése a kisregény. Az írónak persze könnyű, ő valóban volt jó negyedosztályú futballista – ami, mint leszögezi, nem elfuserált első osztályú, tehetségtelen másodosztályú, frusztrált harmadosztályú, hanem egy jó futballista a negyedosztályban –, és amúgy is ősi futballista családból származik. Már az apja is focizott (az író és testvérei „alig ödipális” véleménye szerint katasztrofálisan), és a testvérei szintén. Esterházy Márton, a legkisebb testvér a válogatottban, a Honvédban és az AEK Athénban.
EP általános iskolai pozíciója is a focinak köszönhető, mint írja, a kiközösítéstől mentette meg a futball. „Megbocsátották, hogy szorgalmasan tanulok, hogy osztályelső vagyok, és nem vagyok kisdobos, és még hittanra is be vagyok íratva, noha avval rontok valamiféle statisztikát.”
Szóval mindent tud a szerző a fociról (és persze a világról is majdnem). A laikus olvasónak bemutatja, mi a különbség például az öreg focista és az öregedő focista között, hogy drukkolni magányosan, éjjel kell. Az író legfontosabb szurkolói élménye az volt, amikor 1985-ben a fiának megmutatta a brazilokat. (A magyar válogatottban épp akkor Esterházy Márton is játszott.) „Azt akartam a fiamnak elmagyarázni, hogy a világ nem egy siralomvölgy. Hogy végül is nem az. Hogy itt vannak a brazilok, akik nem reálisak, de vannak. És minden igaz, amit hiszünk róluk, a légstoppok, a sarkalások, a tánc, a homok, a Copocabana. A remény. A barna nők. A karnevál.” Persze nem a 2006-os brazilokra gondolt a szerző, tesszük hozzá most nagyképűen.
A szerző Németországba utazik egy lap felkérésére, többek között volt NDK-s meccseinek színhelyeire. Eközben, mintegy anekdotál a drezdai pincérnőkről, a németségről, a futballbírókról, arról, hogy a németek komolyan veszik a mondat értelmét, míg a magyarok inkább muzikálisak („Nem egészen tudják, mit mondanak – de az pontos.”), vagy az esernyőjéhez fűződő fura viszonyáról. És persze nem kerülheti el a nagy magyar mítoszt, az 1954-es vébédöntőt sem. Több novellaváltozatban tálalja elénk a csúfos, váratlan vereséget, ami után országunk számára talán örökre elszállt az esély a világbajnoki címre.
Az író persze megfordíthatja (meg is fordítja) a történelmet, akár még egy meccs eredményét is.
„Mi történt tehát 54-ben Bernben? Volt egy focimeccs, CSAK EGY focimeccs, a magyarok nagy küzdelemben 3:2-re legyőzték a németeket. Ennek folyományaképpen megbicsaklott a Wirtschaftswunder, így aztán nem kellett a berlini falat sem fölhúzni, és 89-ben nem volt mit lerombolni, Magyarországon nem nőtt az elkeseredés, elmaradt az 56-os forradalom… Csak egy focimeccs… ha Lantos lehajolt volna…”
/Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető 2006./
