Azzal például, hogy van már film, amit a főhős valódi halála után a róla készített számítógépes színésszel fejeznek be még nincs is semmi baj. Mondhatjuk, hogy az új technológiának épp ez a haszna. (Lásd a Halálos iramban CGI technológiáját.)
Sok alkotóművész, menedzser és építőmunkás érzi azt a típusú aggodalmat, hogy csak addig valami baj ne történjék vele, míg el nem készül a műve. Úgy vagyunk programozva, hogy a befejezetlenség komoly feszültségeket támaszt bennünk. Életünk során egyik célunktól tartunk a másik felé. Csak a gyerek leérettségizzen, elvégezze a felsőoktatást, munkát találjon, és akkor már nem olyan nagy baj, ha valami történik velünk, csak érjek ennek és ennek az élethelyzetnek vagy feladatnak a végére. Visszatérve a film világába, ha ilyenkor képes az új informatika befejezni a félbemaradt alakítást, már sokkal igazságosabbnak érezzük a világot.
Az érem másik oldala viszont az, hogy akkor is feltámaszthatnak minket, ha köszönjük szépen, mi nem kérnénk belőle. Az embernek joga van ahhoz, hogy meghaljon, joga van a szomorúsághoz, és joga van a nem tudáshoz. Ezeket a jogainkat viszont a poszthumán világban fenyegetések érik.
Jogunk van a halálhoz
A „jogunk van a halálhoz” alatt azt értem, hogy az emberi sors mindaddig nem zárul le, míg az egyéni élet be nem fejeződik. Tolsztoj ugyan mint oly sokan és általában, a halál ellen lázadt. Ő amellett érvelt, hogy a halál értelmetlenné teszi az életet, mert a modern világ állandóan fejlődik, és ha nem tudhatjuk meg mi lesz holnap, mi értelme a töredékeknek. Az archaikus ember – állította – még teljes életet élhetett, de a miénk már torzó.
Szerintem nincs igaza, épp ellenkezőleg. A halál olyan, mint a pont a mondat végén. Nélküle nem értékelhető semmi, ami a korábbiakban történt. Míg nincs pont, bármi az ellenkezőjére változhat. Morálisan csak halálunk után vagyunk megítélhetők, hiszen az utolsó pillanatig mindent elronthatunk vagy mindent megjavíthatunk. Sok hős az utolsó pillanat lehetőségei miatt vált hőssé. Gondoljunk például a terrorista akciót megakadályozó egyszerű amerikai repülőgépi utasokra, akik eltérítették a zuhanást. Bármik is lettek volna a korábbiakban, ma ők remek embereknek számítanak. (S persze lehet, hogy korábban is azok voltak.)
Ha az informatika lehetővé teszi, hogy egy lezárt sorsot felbontson, hogy egy színész életművét azzal tegye tönkre, hogy elektronikusan feltámasztja, és egy olyan filmben játszatja, melybe az illető soha nem ment volna bele, akkor a halálát valóban értelmetlenné teszi, de ezzel az életét is. Kérdés persze, hogy az emberek gondolkodnak-e ezeken a filozófiai kérdéseken, vagy csak úgy megtörténnek velünk a dolgok. Meglehet csinálni, tehát megcsinálják, mint a klónozást.
Jogunk van a szomorúsághoz?
Persze, s hogy miért kerülhet ez veszélybe, arra két válasz is van. Egyrészt azért, mert a sikeres kultúrák nagyon pozitívak, és ez a követendő minta. Másrészt azért, mert egyre könnyebb kémiai szerekkel megteremteni a vidámságot. Egyre jobb kedélyjavító pirulákat találnak ki a gyógyszerészek, következésképp a vidámságért nem kell önmagunk gondolkodását átállítani, csak bekapni a megfelelő bogyót. (Fukuyama ír erről.) Hogy aztán ennek rabjává válunk, és milyen mellékhatása lesz mindennek a személyiségünkre és a kultúránkra, az már az érem másik oldala.
Annyira nem magától értetődő, hogy az embernek joga van a szomorúsághoz, hogy a WTC lerombolása után az amerikai média nem is mutatott szomorú arcot. Mindenki hős volt, de senki nem volt legyőzött.
A legfejlettebb demokráciák betegsége az, hogy senkit sem akarunk terhelni a problémáinkkal. (Egy svájci rákos író kifakadásaként lásd a Mars c. könyvet.) Az archaikusabb kultúrákban a boldogságot és a szomorúságot is megosztották, a maiakban a szomorúság magánügy és a vidámság kötelező jellegű, tehát nem is olyan őszinte. Olyan, mint a sitcomokban a konzervnevetés.
Jogunk van a nem tudáshoz
Már nem is lehetnek többé úgy a barátaid, mint korábban. Akarod ezt a tudást, vagy inkább jobb lett volna, ha ezt a kísérletet nem végezted volna el?
Mindkét döntés legitim. Jogunk van nem tudni, hogy génjeink hány éves korunkra milyen betegséget tesznek valószínűvé. Jogunk van ahhoz, hogy ne állandóan ennek fényében teljen el az egész életünk, jogunk van a nem tudáshoz, és mára az orvostudomány kéretlenül is az arcunkba vághatja azt, amire köszönjük szépen, de nem vagyunk kíváncsiak.
Sok morális kérdést hoz a jövő
Benne élünk már ebben a teljesen általunk teremtett furcsa valóságban, mely megannyi morális kérdéssel lep meg minket. Feltéve, ha észre akarjuk venni ezeket a dilemmákat. Azt például tudták, hogy a jövő orvosainak informatikusoknak kell majd lenniük? (A gépek diagnosztizálnak majd és műtenek, nem holmi emberi tökéletlenségek.) Vagy hogy az autókat nem emberek vezetik majd – mert az nagyon veszélyes -, hanem a GPS? Hogy egy rádióadó ma már nagyszerűen elmegy számítógépes programozással, és a hallgató ebből mit sem szokott sejteni? Hogy a híreket képesek gépek készíteni, és már nem kell hozzá szerkesztő?
A határok megtalálása a nehéz. Azt például szeretjük, hogy internetes kalandozásainkat motorok figyelik, és rögtön azok a reklámok jönnek elő az oldalak szélén, amelyekre valószínűleg fogékonyak is vagyunk. Remek, hogy kötelezőbiztosításunkhoz és mindenféle biztosításhoz megteszi a gép a számunkra legkedvezőbb ajánlatot. Remek, hogy különböző árúkat össze tudunk hasonlítani. Ám mi lesz akkor, ha egyetlen vásárlásunkkor sem érdemes nekünk választani, mert az mindig rosszabb lesz, mintha a gépre bíznánk?
Elmondom legutóbb mi történt velem a bankomban, ami miatt ez az egész eszembe jutott
Rábeszéltek egy hitelkártyára, csak arra kell vigyáznom – mondták -, hogy a számlámon legyen annyi pénz, hogy amikor a hitelkártyát a hónap végén ki kell egyenlíteni, át tudják azt az összeget utalni. Csakhogy nem volt rajta pénz, viszont probléma sem adódott, mert automatikusan hitelt adott az egyik kártyám a másiknak, hogy ne járjak rosszul. Nem abszurd már ez?
Az ember észrevétlenül vész el. Fennmaradunk halálunk után is a közösségi oldalakon, dolgozik körülöttünk nélkülünk is a bankrendszer, jön a nyugdíj – ha hiba csúszik elhalálozásunk dokumentálásába -, megy az utalás, zajlanak a vásárlásaink. Egyre nehezebben tudunk meghalni, mert már életünkben sem mi irányítunk.
A poszthumán jövendő végállomása nem más, mint amikor nélkülünk működik majd minden
Jönnek a hírek a számítógépünkre, melyek előállítását már nem emberek végzik. Az időjós az állami tévében Laza Bori, aki viszont nem hús vér nő lesz, hanem egy számítógépes animáció. Vagy talán már most is az?
Zsolt Péter
szociológus
