“Storcknak nagyobb a dumája, mint a tudása”

Egervári vs Dárdai, avagy mire jó a reális helyzetértékelés?

 Egervári és Dárdai közt az a lényeges különbség, hogy az utóbbi ki merte mondani azt, amit elődei sosem. „A magyar futball jelenlegi állapotában senki se álmodozzon egyenes ágon történő továbbjutásról. Egy reális célt tűzhetünk ki, és ez a 3. hely megszerzése.”

A reális helyzetértékelés, reális célkitűzést von maga után, minek következtében egy-egy sorozatot mindig sikeresen tudunk zárni. Mert ha elérjük a reális 3. helyet, akkor teljesítettük a célt, ha meg jobbak leszünk ennél, akkor túlteljesítettük a célt.

Mi a fentiek következménye?

Az, hogy Egervári idejében, minden mérkőzés sorsdöntő volt. Ettől a ténytől pszichésen túlpörgött a csapat, minek okán mindig gyengébb eredményt értünk el, mint ami benne volt potenciálisan a csapatban.

Dárdainál egyik meccs sem volt sorsdöntő. Minden meccs arra jó, hogy csipegessük a pontokat.

Egervári idejében terjedt el az a szakmai felfogás, hogy támadjunk, mert a magyar védelem olyan gyenge, hogy minden meccsen összehoz, minimum egy gólt.

Nos, Dárdai, mindenre rácáfolt.

• A védekezés, – ha ért valaki hozzá -, még a „gyenge magyarokkal” is megszervezhető.
• A csapatjáték leoktatható abban a pár napban is, ami a válogatottnak rendelkezésére áll a felkészülésre Telkiben.
• Nálunk nincsenek kondicionális problémák, csak túlpörgetett, pszichés nyomás alá helyezett, irreális elvárásokat teljesíteni akaró játékosok, aminek a végterméke a 70. percben elfáradó magyar focista.
• Nincs magyar átok, hogy mindig az utolsó pillanatban bukunk el, hanem hiteles felkészítéssel, van hit és akarat, hogy mindig az utolsó pillanatban hozzuk a meccseket.
• Olyan játékosokkal is lehet eredményt elérni, akik éppen nincsenek játékban.

De egy dolog bizton állítható Dárdai óta, hogy a védelem bárki ellen lehozza a meccset nulla góllal.

Még egyszer kihangsúlyozom.

A reális helyzetértékelést, reális célkitűzés követ – ezt hívják stratégia elvű gondolkodásnak -, aminek olyan szakmai következményei vannak, hogy pontokat gyűjtünk és nem veszítünk és minden addig kőbevésett dogma hirtelen megdől, amit a belterjes magyar szakma évtizedek alatt összehordott.

A stratégia elvű gondolkodás

Elődeink azt tanították, hogy

• ha a csapatod gyengébb ellenfél ellen játszik, akkor játszd a saját játékodat,
• ha csapatod erősebb ellenfél ellen játszik, akkor hajts végre kismértékű stílusmódosítást úgy, hogy a saját játékod a legkisebbet sérüljön.

Persze „ehhez mindenek előtt kell egy saját játék” – mondta Verebes mester.

Mindezen tanításokat felülírják a stratégai célok. Mert ha történetesen nem csoportmeccset játszunk, hanem kieséses szakaszban lévő ki-ki meccset, akkor a románoknak intenzív támadójátékot kellett volna játszaniuk pénteken, miután kint Bukarestben 1-1 volt az eredmény.

Visszatérve az eredeti csapásvonalra, a kérdés az, hogy van-e a mai válogatottunknak saját stílusú játéka, ami mindig felismerhető, amit álmából felkelve is tud. Mint tudjuk, Egervárinál nem volt, arra hivatkozva, hogy az a pár nap összetartás Telkiben nem elég taktikát oktatni, ott csak mentálisan lehet felkészíteni a játékosokat.  Az egy másik dolog, hogy a magyar edzők kifogáskezelése zseniális. Mindig, minden helyzetben felmentik magukat, hogy mikor, mit, miért ne csináljanak.

Itt a széthúzó magyar futballban rögtön felvetődik egy kérdés, hogy Dárdai miért nem segített Egervárinak? Miért nem hívta fel a figyelmét olyan dolgokra, aminek ő a birtokában van? Van-e felelőssége Dárdainak Egervári vesszőfutásában és ezen keresztül szakmai stagnálásunknak? De itt Pintér felelősségét is felvethetnénk, aki köztudomásúan jól szervezi a területvédekezést és miért nem jelezte Egervárinak hiányosságait. Maga a helyzet is paradox, hogy Pintér nem fog össze Egervárival, amikor nincs pozícióban és amint pozícióba kerül, összefogást sürget minden szinten.

Biztos emlékszik a Tisztelt Olvasó, hogy az Egervári blöfftől akadt ki Szalai Ádám egyik riportjában.

Minden edző magából vezeti le futballfelfogását.

Dárdai stabilizátor volt a Herthánál, így felfogásában is hasonló csapatokat épít.

Dárdai és Storck szerint válogatottunk alkalmatlan a folyamatos labdabirtoklásra, ezért a kiinduló pont a stabil védekezés.

Támadásnál semmi kockázatvállalás. Ha az ellenfél nyomás alá helyez minket, akkor labdakihozatal hosszú, felívelésekkel és a visszafejelt labdák letámadása. Illetve ha véletlenül támadunk és labdát vesztünk, akkor az ellenfél kontrájának azonnali megtörése taktikai faulttal

A kérdés az, hogy játékosaink támadásnál valóban csak ennyire képesek, vagy inkább az a probléma, hogy edzőként nem tudjuk leoktatni nekik a támadásszervezési részét a játéknak.

Ha elfogadjuk Mezey György azon tézisét, hogy a kaputól 30 m-ig megszervezhető a játék, akkor azt kell mondanunk, hogy a szövetségi kapitány részéről oktatási hibával állunk szembe. Hiszen eleve feladjuk annak lehetőségét, hogy birtokoljuk a labdát.

Labdát birtokolni két célból lehet.

1. Labdát tartunk, hogy támadjunk, egyensúlytalanságot hozzunk létre az ellenfél védelmében, minek következtében – esetleg – gólt lőjünk.
2. Labdát tartunk, hogy védekezzünk. „Mert amíg nálunk van a labda, az ellenfél nem tud gólt rúgni!” – by Bukovi Márton.

Nos!

A stabil védekezésnek része lehetne a passzív labdatartás, azonban ennek leoktatását feltehetőleg nem tudja leoktatni szövetségi kapitányunk.

Storck szövetségi kapitányunk szerdai edzését, ami elvileg a taktikáról szólt és támadó poszttechnikai képzés volt, volt szerencsém látni és sajnos azt kell mondjam, hogy az elvi hibás edzése megbukott volna az Edzőképzésünkön.

Az a dolog egyik része, hogy a gyakorlatok futballértéke NULLA volt, mert játékosaink semmit sem tanultak hozzá a hétvégi meccshez.

Előre tudott volt, hogy kontrázni fogunk és indításos kontrát fogunk játszani, a lerohanásos, kombinációs kontra helyett.

Ezek után Storck a 16-osra visszaállt, nyomás alatt tartott védelem áttörését iskoláztatta védők nélkül, les szabály alkalmazása nélkül, két pozíciós centerrel, miközben az egyik centerünk Nikolics alkalmatlan pozíciós játék játszására. Vagyis olyat iskoláztunk edzésen, ami – előre tudott volt, hogy a meccsen nem fog előfordulni.

Nézzünk két gyakorlatot!

A center visszalép labdáért, lefordul és kiugratja társát.

A center visszalép, társa kapja a labdát és hármas kényszerítő után kapura lő.

Azt csak halkan jegyzem meg, hogy ezek voltak a legbonyolultabbak, mert a többi olyan bárgyú volt, hogy serdülő szinten szokták oktatni.

Miközben kontrára fogunk játszani, miközben labdát kéne valahogy kihoznunk a letámadó románok ellen, miközben le kéne támadnunk a felívelt visszafejelt labdákat és abból rajtaütésszerű támadásokat vezetni, olyanokat gyakorolunk edzésen, ami a mérkőzésen sosem fordul elő.

Storck debütálásáról

Számomra úgy tűnik, Storck szerdai edzését látva „nagyobb a dumája, mint a tudása”. Azonban úgy tűnik, legnagyobb erénye, hogy ismeri saját korlátait és nem akar semmit sem megváltoztatni abból, amit Dárdai felépített. Mert ez az eredmény, amit pénteken elértünk, inkább Dárdai műve, mint Storcké.

Miután van összehasonlítási alapom a két edző edzésvezetését, edzésfelépítését, hibajavítását tekintve, sajnos ki kell jelentenem, hogy Storck nem Dárdai szintű edző. És itt sajnos felvethető Dárdai felelőssége, hogy olyan embert ültetett a magyar futball élére, aki alkalmatlannak tűnik útmutatónak. (megj: Storck nem csak szövetségi kapitány, hanem egyben a magyar futball Szakmai Igazgatója is).