Kupa Mihály expénzügyminiszter 1992-ben, a minisztersége idején kiszámíttatta szakértőkkel, hogy mennyibe kerül a választási kampány, ha mind a 176 egyéni választói körzetben jelöltet indít egy párt, s minden megyében és országosan is listát állít. Az eredmény 1,5 milliárd forint volt, 1992-es árakon számolva, pártonként. „Azóta úgy tízszeres infláció következett be, ma valahol 5 milliárd körül járhat ez az összeg, s akkor még erősen alábecsüljük” – fogalmazott a Figyelőnek Kupa Mihály. A hatályos törvény viszont legfeljebb 386 millió forintos keretet engedélyez a mindenütt jelöltet állító pártoknak, s ehhez azok – legalábbis a választásokat követő hatvan napon belül leadott elszámolásaik szerint – tartják is magukat.
Számolni nehéz
Megpróbáltuk a tényleges költségekről, a kiadások szerkezetéről, a bevételi forrásokról faggatni a pártokat. Az MSZP kampánystábjának egyik vezetője a telefoninterjú során arra a kérdésre, hogy mennyit költenek a kampányra, elmondta: „Természetesen annyit, amennyit a törvény engedélyez”. A szabad demokraták kampányfőnöke, Horn Gábor is úgy nyilatkozott, hogy a törvényes limiten belül maradnak. „Nem is tudunk ennél több pénzt erre szánni, mert nincsenek forrásaink” – jelentette ki. Az MDF kampányfőnöke, Herényi Károly lapunknak szintén azt mondta: annyit költenek a kampányban, amennyit a törvény lehetővé tesz. A Fidesz sajtóosztályától semmilyen választ nem kaptunk.
Amennyiben szeptembertől kezdve mindent összeszámolunk a négy parlamenti párt esetében, és a cechhez hozzáadjuk az Országos Választási Bizottság 5 milliárdos büdzséjét, a külföldi szavazások lebonyolításának kiadásait, úgy összejöhet akár 20 milliárd forint is. A pártok által mozgósított pénzeknek erre a nagyságrendjére lehet egyébként következtetni abból is, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elnökének tapasztalatai alapján négyévente duplázódik a költség „Ha viszont úgy vesszük, hogy januártól indult a kampány, a szocialisták például, ha megszakadnak sem tudnak 3-4 milliárdnál többet költeni” – saccolta meg a plafont egyik forrásunk. Tekintettel arra, hogy négy éve, amikor az MSZP volt ellenzéki pozícióban, még kettessel kezdődhetett ez a szám, legalábbis feltételezhető, hogy most a Fidesz sem tud majd 4 milliárd fölé menni.
Egy másik bennfentes szakértőnk úgy becsülte, hogy a kisebbik koalíciós partner is a másfél-kétszeresét költi el a négy évvel ezelőtti összegnek, de így sem megy 1 milliárd fölé. Az MDF idei kampányköltekezését 500-800 milliósra tette egy belső forrásunk. A két kisebb parlamenti, valamint a parlamenten kívüli pártok ezek szerint együttesen sem tudnak 2,5 milliárdnál többet „eltapsolni”. Ha a nagyokat is hozzászámoljuk, akkor is „túl sokat kellene a piaci közreműködőknek ellopniuk ahhoz, hogy 20 milliárdra tornázzák fel a summát” – mélázott el az egyik kisebb politikai erő prominense.
Miből, de honnan?
A költések becslése ugyan meglehetősen nagy szórást jelez, de ez még mindig könnyebb feladat, mint a források megjelölése.
A pártok a hatályos törvények értelmében a tagdíjak mellett az állami támogatással, adományokkal, vállalkozásaik nyereségéből származó, illetve egyéb bevételekkel gazdálkodhatnak. A költségvetési támogatás az elmúlt öt évben lényegében nem változott: a négy parlamenti párt 2,3 milliárdon osztozik, a másik három, a legutóbbi választásokon több mint 1 százalékot szerző párt (Magyar Igazság és Élet Pártja, Munkáspárt, Centrum Párt) további 200 millión.
Ezenfelül a négy pártnak a vonatkozó törvény 2003-as módosítása révén létrehozott alapítványai további, összesen egymilliárd forintnyi állami támogatást kapnak. A Budapesti Corvinus Egyetem két kutatója, Ilonszki Gabriella egyetemi docens és Iván Gábor doktorandusz mutatott rá a Népszabadságban megjelent írásában arra, hogy az éves pártmérlegekben a „politikai tevékenység kiadása” rovat kampányévekben mindig alaposan megugrik a többi esztendőhöz képest. (A Fidesz esetében 1998-ban és 2002-ben is több mint a tízszeresére.) A bevallott, és a törvény által megszabott 386 millió forintos kereten belül maradó kampánykiadások a politikai tevékenységként megjelölt összeg 25-30 százalékát teszik ki, az évi teljes kiadásoknak pedig még alacsonyabb hányadát. Ha az egyéb forrásoktól eltekintünk, akkor még „papíron is” 3-6-szoros a költés a bevallott kampányösszegekhez képest – vonja le a következtetést az Ilonszki-Iván szerzőpáros.
Az IM 2005-ben elkészített új törvénytervezete a pártok által alapított szervezetek szabályozása mellett azt javasolta, hogy a vagyonba tartozzon bele az ingyenes szolgáltatások nyújtása, s az a piaci értékén legyen elszámolható. Kifejezetten a kampányra vonatkozó módosítási javaslat lett volna, hogy a személyenként elkölthető 1 millió forintos értékhatár emelkedjen: az egyik elképzelés szerint 300 ezer forinttal, míg egy másik variáció szerint drasztikusan, 5 millióra – vagyis a valóságos költés szintjére.
A tervezet előírta volna továbbá, hogy a számviteli törvénynek megfelelően a pártok kettős könyvvitelre legyenek kötelezettek, s szűkítette volna az adományozók körét. „Ez biztosította volna, hogy a bevétel és kiadás transzparens legyen, s megszűrte volna azokat a láthatatlan pénzeket, amelyek ma adományként vagy egyéb csatornákon kerülnek a pártokhoz” – jegyezte meg az igazságügyi miniszter.
Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások eredményeként született, többször módosított törvény ugyanis kizárólag a külföldi államoktól kapott támogatást tiltja. Már a kezdetektől élt az a szabály, hogy a jelentősebb, 500 ezer forint feletti, illetve a 100 ezer forintnak megfelelő értéket meghaladó, külföldről származó tételek adományozóinak kilétét közzé kell tenni. Ám hiába írja ezt elő a törvény, ha a pártoknak az így érkező tételeket „feldarabolják”. Az alapítványok működésébe sem lát bele senki.
Visszacsorgatás
A minősített parlamenti támogatást igénylő tavalyi tervezet a fiókban maradt, csakúgy, mint a korábbi hasonló próbálkozások. Pedig Gyurcsány Ferenc is azt javasolta még 2003 végén, hogy „a jelenlegi három-négyszeresére kellene emelni a pártok működési, és mintegy ötvenszeresére a választási kampány költségvetési támogatását”. Kormányfőként ezt már nem ismételte meg.
Bauer Tamás közgazdász, SZDSZ-es politikus, 1999-ben – még országgyűlési képviselőként – törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentnek a pártok gazdálkodásáról, amelynek központi gondolata az volt, hogy a pártok semmiféle adományt ne kaphassanak, működésüket kizárólag az állami költségvetési támogatásból és tagdíjakból finanszírozzák. Bauer érvelése szerint a tiltásra azért lett volna (s lenne ma is) szükség, mert a magánadományok képében többnyire az állami vagy önkormányzati költségvetésből származó pénzek kerülnek közvetítő utakon a pártkasszákba. „A visszajelzésekből azt kellett megállapítanom, egyik párt sem híve az általam szorgalmazott egyértelmű és szigorú szabályozásnak” – jelentette ki Bauer lapunknak.
(Az anyag teljes terjedelmében a héten megjelenő Figyelőben olvasható. A lap e témában interjút közöl Kovács Árpáddal, az ÁSZ elnökével.)
