A történet sajnos ismerős. Az amerikai elnökök szinte mindegyike harcolt az őt kritizáló médiával. Harry Truman a Washington Post egyik szerkesztőjét még veréssel is megfenyegette, John F. Kennedy a kritikus hangvételű cikkek olvastán lemondta a Herald Tribune előfizetését, Richard Nixon pedig listázta az „ellenséges” riportereket.
Barack Obama elnök média elleni „harca” még 2007-ben kezdődött. Az elnökválasztási kampány idején Roger Ailes, a Fox News vezérigazgatója ugyanis szóviccet csinált az Obama és az Osama név összekeverésével, s ezzel megadta a Fox News „alaphangját”. A Bush család szócsövének is tekintett tévécsatorna munkatársai az elnök beiktatása után is folytatták célzatos, lejárató rágalomhadjáratukat, s nemcsak az elnök állampolgárságát kérdőjelezték meg, de nyilvános szerep-lései alkalmával gúnyolódtak a megjelenésén, a szavain, sőt, rasszizmussal is vádolták.
Ezen túlmenően elnöki intézkedéseit is rendszeresen vitatták. A provokatív támadásokra a Fehér Házból egyre ingerültebben válaszoltak, s bár a válság elmélyülésével Obama hajlamos lett volna a békekötésre, a Fox News a nézettség érdekében mindig olajat öntött a tűzre. Nem is akármilyen sikerrel! Amióta Obama népszerűségi indexe meredeken lefelé konyul, a kényes témák – Afganisztán, államháztartási deficit, gyengülő dollár, egészségügyi reform stb. – állandó szerepeltetésével a Fox News húszszázalékos nézettségi növekedést könyvelhetett el.
Érthető, hogy ilyen kritikai össztűz közepette Obama tanácsadója, David Axelrod szeptemberben megpróbált fegyverszünetet kötni, de a kezdeményezését elutasították. A Fehér Ház azóta gyakorlatilag bojkottálja Murdoch médiumait. Amikor szeptember közepén az elnök öt vezető tévécsatorna (CNN, Univision, ABC, CBS, NBC) vasárnapi műsorában is megjelent, a kormányhakniból kihagyták a Fox Newst. Indoklásképpen a Fehér Ház kommunikációs igazgatója, Anita Dunn azt nyilatkozta, hogy a kormányzat nem tartja legitim hírforrásnak a tévécsatornát, sőt, egyenesen hazugnak nevezte annak tájékoztatását. Ezzel párhuzamosan a kormányzati portálon „bemocskolási kampányról” írtak, a Fox News híreit pedig a „további hazugságokhoz” linken lehetett elolvasni.
Obama eddig közvetlenül nem vett részt a harcokban, bár október közepén kijelentette, hogy a Fox News „teljes egészében a kormányom elleni támadásokkal foglalkozik”. Egyelőre a semleges média is várakozással figyeli a „háború” kimenetelét, bár a CNN főnöke, Jon Klein azzal jellemezte a konkurenciát, hogy „híreket gyárt dühös, indulatos fehér embereknek”. Ugyanakkor figyelmeztetett, hogy a kormányzat is komoly hibát követ el azzal, hogy hétről hétre felveszi a kesztyűt, s ezáltal lehetőséget kínál a támadásokra. Más elemzők is arra figyelmeztetnek, hogy a demokráciákban régi politikai szabály, ne kezdj háborút olyanokkal, akik napi 24 órás műsoridővel rendelkeznek. A New York Times cikkében megjegyzi, hogy azon kormányok száma, amelyek sikeresen háborúztak a médiával, kevesebb, mint egy egyszerű bővített mondat szavainak a száma.
Kedvezőtlen folyamatokról számol be a Riporterek Határok Nélkül szervezet nemrégiben közzétett éves jelentése. Az elmúlt egy évben néhány európai országban jelentős mértékben romlott a vélemény- és sajtószabadság helyzete. Az aktuális listán, amelyet Dánia, Finnország, Írország, Norvégia és Svédország vezet, Franciaország kilenc (43.), Spanyolország nyolc (44.), Olaszország öt (49.), Izrael negyvenhárom (93.) helyet esett vissza, de Németország is csak a 18., Nagy-Britannia a 21., az Egyesült Államok pedig a 22. helyen végzett. Magyarország Ciprussal együtt a 25. helyen található. Érdekesség néhány afrikai – Ghána (27.), Mali (30.), Dél-Afrika 33. – és amerikai ország – Trinidad és Tobago (28.) Uruguay (29.) – előretörése. A listán Oroszország a 153., Kína a 168. helyen szerepel.
Elnyomott média
A harmadik ciklusát töltő olasz kormányfő és médiamogul hónapok óta harcban áll a médiával, és minden rendelkezésére álló eszközt bevet, hogy megfélemlítse a szerinte őt lejárató hazai és nemzetközi sajtót.
Berlusconi diktatórikus módszereivel mindig is bő terjedelemben foglalkozott a sajtó, ám miután a 73 éves politikus a közelmúltban elvesztette mentelmi jogát, adóügyi, illetve szexbotrányainak mostantól súlyos következményei is lehetnek. „Silvio don Corleone” ezért most bekeményített, és megpróbálja elnémítani az őt kritizáló hangokat, s immár többfrontos harcot vív nemcsak az olasz média 72 százaléka ellen – amelynek 28 százaléka az övé –, de igyekszik megrendszabályozni a Nemzetközi Újságíró Szövetséget és az Európai Unió szerveit is.
A sajtószabadság ellen indított támadásai természetesen „hazai pályán” a legintenzívebbek. Berlusconi egymillió euró kártérítést követel a La Repubblica napilaptól, jó hírnevének megsértéséért kétmillió eurós pert akasztott a L’Unitá főszerkesztője és négy újságírója nyakába, valamint nekitámadt a Rai közszolgálati tévének azzal, hogy miközben a tévé-előfizetési díjakból tartják fenn, „vannak műsorok, amelyek kizárólag a koalíciómat és személyesen engem támadnak.”
Az olasz kormányfő a külföldi orgánumokat sem kíméli. Előbb a francia La Nouvel Observateur hetilapot perelte be, majd eljárást indított a spanyol El País ellen, amiért a madridi újság közölte azokat a fotókat, amelyek Berlusconi szardíniai villájában rendezett „orgián” készültek, s hasonló okból fontolgat pert több brit médium, például a The Times ellen is.
A médiamogul bosszúszomjas „ámokfutása” természetesen nagy felzúdulást kelt az olasz és a nemzetközi sajtóban. A sajtószabadság védelmében az olasz ellenzék és az újságírók szövetsége (FNSI) szeptemberben demonstrációt tartott Rómában, s 150 ezer fős nagygyűlés egyik transzparensén „Nemet mondunk az információs szájkosárra” felirat volt olvasható.
A kezdeményezés mellett a nemzetközi kulturális élet számos közismert szereplője – Günter Grass, Claudio Abbado, Doris Lessing, Bernardo Bertolucci, Elfriede Jelinek – is felszólalt, s több ország újságíró-szövetsége is a támogatásáról biztosította azt. Majd az Európai Újságírók Szövetsége is kiadott egy közleményt, amely rámutat, hogy az olasz kormányfő átlépett egy határt, s arra tesz kísérletet, hogy elfojtsa a leleplező, ám jogszerű újságírást. Berlusconi az ellene felhozott vádakat viccnek, a tüntetést pedig bohózatnak nevezte, és kijelentette, hogy Olaszországban nagyobb sajtószabadság van, mint bármely más nyugati államban.
A tiltakozás hullámai azonban ekkor már az Európai Parlamentet is elérték, ahol egyes frakciókban vizsgálatot és szankciókat javasoltak a Berlusconi-kormány ellen. A liberálisok a zöldekkel összefogva azt kérték a testülettől, hogy készítsen direktívát az egyes országokban tapasztalható és a demokráciát veszélyeztető nagyfokú médiakoncentráció ellensúlyozására. Berlusconi az elképzelések hallatán ezúttal sem késett a fenyegetéssel: kijelentette, hogy amennyiben ilyen lépé-sekre sor kerül, Olaszország blokkolja a következő EU-csúcs döntéshozatali mechanizmusát.
Nyílt összecsapásra egyelőre nem került sor, mert bár az olaszországi sajtó helyzetét október 22-én megtárgyalta az Európai Parlament, de a remélt „lex Berlusconi” nem született meg. Hiába terjesztettek elő kilenc szövegtervezetet a sajtó-szabadsággal kapcsolatosan, a néppártiak és a szocialisták vezette két nagy csoportosulás frakciói sorra elgáncsolták egymás javaslatait. A politikának így – egyelőre – sikerült patthelyzetre menteni a játszmát, mindez azonban nem változtat a tényeken: a válsággal összefüggésben egyes európai demokráciákban komoly bajok vannak a sajtószabadsággal. A Freedom House független amerikai kutatóintézet idei jelentésében például az áll, hogy Olaszországban a sajtó helyzete ma sokkal rosszabb, mint bármely más európai uniós országban.
