Metsző jéghideg szél, jóval fagypont alatti hőmérséklet, minimális flóra és fauna – így képzelné el az ember a sarkvidékek éghajlatát. A mostani állapotok valóban ehhez hasonlítanak, csakhogy nem mindig tombolt hideg a sarkkörökön. Azt már eddig is tudták a kutatók, hogy több mint 50 millió éve egy nagy lehűlést megelőzően a Jeges-tenger környékének átlagos hőmérséklete elérte a + 10 C fokot, ám egy mostani mélyfúrás minden eddigi klimatikus modellezést meghazudtolva azt látszik bizonyítani, hogy akár 24 C fokos is lehetett az akkoriban még korántsem Jeges-tenger vidéke. A kutatásról a Nature legfrissebb száma tudósít.
Négyszáz méter mélyről
Az Északi-sarki-óceán fenekén először két éve végeztek olyan mélyfúrásokat, amelyekkel közel 400 méter mélyre sikerült lejutni a Jeges-tenger Lomonoszov-hátság nevű kitüremkedésén. A hátság teteje a tenger szintjétől alig 900 méter mélységben helyezkedik el. Tulajdonképpen ez az egyetlen hely, ahol elképzelhető volt, hogy a klímakutatáshoz a mélyfúrások révén megfelelő rétegek kerülnek felszínre. Korábban a maximális fúrási mélység alig érte el a húsz métert.
A 400 méteres mélységből felhozott rétegek komoly meglepetéssel szolgáltak: olyan édesvízi páfrányfajták és megkövesedett algák maradványait rejtette a felszínre került anyag, amelyek csakis a trópusi körülmények között élnek meg. Az Arctic Coring Expedition kutatói ebből egyértelműen arra következtettek, hogy valamikor a Jeges-tenger vidéke sokkal melegebb lehetett, mint azt eddig hitték. Komoly nehézséget jelentett viszont az adott időszak pontos átlaghőmérsékletének meghatározása a rétegekből kinyert kövületekből.
Új módszerek
Mivel a vizsgált rétegek nem tartalmaztak olyan planktonokat, amelyek segítségével általában meg szokták becsülni a korra jellemző hőmérsékletet, más módszerhez kellett folyamodniuk a tudósoknak: egy primitív mikrobatörzs kémiai elemzése révén jutottak arra az eredményre, hogy 55 millió éve egy hirtelen és drasztikus hőmérsékletemelkedést élhetett át a Jeges-tenger vidéke. Közel 5 C fokkal növekedett meg az átlaghőmérséklet, minden bizonnyal az atmoszférába került nagy mennyiségű metángáznak köszönhetően, bár arról egyelőre csak feltételezéseik vannak a kutatóknak, hogy mi okozhatta a metángáz hirtelen megnövekedését a légkörben.
Egyesek szerint vulkánkitörés vagy földrengés révén került felszínre a Föld mélyében felgyülemlett gáz, bár valójában ezekre semmi jel nem mutat. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a hirtelen felmelegedésnek köszönhetően terjedhetett el a trópusokon ismert páfrányfajta. Ráadásul akkoriban a Jeges-tengert szinte körülölelték a később egymástól elváló kontinensek, és a szárazföldről érkező vízutánpótlás állandóan friss vízzel látta el a körbezárt tengert. Ez nagyban kedvezett a megtalált növényfajta elterjedésének.
Korábban jött a lehűlés is?
Egy másik, szintén a Nature-ben megjelent tanulmány azzal egészíti ki mindezt, hogy a nagy felmelegedést követően nem sokkal, kb. 45 millió évvel ezelőtt viszont már megkezdődött az Északi-sarkvidék eljegesedése: korábban azt gondolták a kutatók, hogy ez a folyamat csak közel 3 millió éve indult be, ám a méyfúrásból felszínre került, az eljegesedés kezdetére utaló kristályminták kora megközelíti a 45 millió évet.
Más kutatók viszont óvatosságra intenek, és hangsúlyozzák, hogy még igen sok összehasonlítást kell végezni ahhoz, hogy biztosabbat lehessen állítani az Északi-sarkvidék lehűlésének és eljegesedésének pontos időpontjáról.
Ugyancsak megválaszolatlan még az a kérdés is, hogy ha igaz az, hogy 55 millió éve akár 24 C fokos is lehetett a sarkvidék átlaghőmérséklete, akkor milyen időjárás uralkodhatott az Egyenlítő környékén? Ha a bevált klimatikus modelleket alkalmazzák a tudósok, akkor kibírhatatlanul meleg lehetett 55 millió éve az Egyenlítő környékén.
Hogy mi is a megoldás a problémára, egyelőre nyitott kérdés. A mostani kutatások eredményei azonban újból felvetik azt a kérdést, hogy az emberi beavatkozás mellett a természet önmaga milyen drasztikusan képes megváltoztatni a Föld éghajlatát.
