Egy gésa emlékiratai – filmrecenzió

Virágjai teljében álló – színpompás – cseresznyefa ágán dalol a pici sármány – vagy annak látszó tárgy, azaz bármelyik szépszínes szigetországi madárka –, amikor is kósza szerelmesek a gyönge szélben – szellőcskében – ringó szirmok alatt felolvadnak az érzelmeikben. Gombolyaggal játszadozó macskák hiányoznak. Esetleg nagy szemű kisgyermek, akinek arcán könny csorog, és kép formájában a piacon szokták árulni egy ropogós tízesért.

Olyan, mintha egy rendes film volna

Rob Marschall (Chicago) szemkápráztató giccset forgatott, ha egyetlen keretbe lehetne sűríteni, konyhai illusztrációként bármelyik panelben kiakasztható volna, hogy a napi taposómalomban elfásult lelkünk a feszültségeit megsirassa (levezesse), miszerint (romantikus) drámák mindenütt teremnek, és az élet szép, mert árnyalatokban gazdag. Nem véletlenül és tulajdonképpen joggal kapta meg a film az idei Oscar vizualitás-díjait – legjobb látványrendezés, jelmeztervezés, operatőri munka –, különösen utóbbit emelnénk ki, hiszen Dion Beebe fényképezésének köszönhető, hogy az Egy gésa emlékiratai olyan, mintha komoly, rendes film volna.

Marshall nem Bertolucci

Pedig az alapanyag, Arthur Golden bestsellere alkalmasnak tűnt, hogy valóban az legyen, hiszen az 1930-as évek Japánja, a helybéli előkelő kurtizánok világa izgalmas és érdekes. Egy kilencéves szegény kislányt (Chiyót) gésanevelőbe adnak a szülei, és mialatt kitanulja a szakma csínját-bínját, és Sayuri (Zhang Ziyi) válik belőle, megküzd a halálosan féltékeny, irigy konkurenciával (Gong Li), támogatóra talál a „nyugdíjkorhatáros” kolléganőben (Michelle Yeoh) és megszerelmesedik (Ken Watanabe). Fájdalom, mire a felkelő Nap országának elitjét tartaná a kezében, addigra jön a második világháború és az amerikaiak. Az Egy gésa emlékiratai azonban mégsem lett „Az utolsó császár japánul”. Marshall nem Bernardo Bertolucci, többek között inkább arra összpontosít, hogy a kimonók redői rendben legyenek, a dráma és a mélység másodlagos. Nagyon. Képeivel (amik, hangsúlyozzuk, tényleg gyönyörűek) felszínesen fecseg, amikor komolyabb tartalom lehetősége felbukkan, összezavarodik, mint ahogy nem tud igazán mit kezdeni a jenkik megjelenése okozta traumával sem.

Bármilyen giccset képesek eljátszani

A film távol-keleti színészei ennek ellenére újabb bizonyítékát adják, hogy otthonosan mozognak a kamerák előtt (bármilyen giccset képesek eljátszani), csak a japán közönség sziszegett értetlenül, hogy miért kínai (Zhang Ziyi, Gong Li) és maláj (Michelle Yeoh) színésznők bújnak a szigetországi hetérák köpönyegébe. A nyugati világban, persze, mindez nem okozott traumát, főleg, hogy a nézők hinni akartak a filmnek. A látszat valószínűleg meg is vezeti őket (bennünket), pusztán odahaza tudatosul (lampionfény gyúl az elménkben), hogy az Egy gésa emlékiratai nem szól semmiről, ám akkor már késő. A kép a miénk, lehet sírni.