Csányi alaposan becsajozik

Poligamy

Irigylésre méltó helyzetbe csöppent Csányi Sándor: egy halom meseszép hölggyel bújhat egy ágyba. Az öt esztendeje párt alkotó sorozatfilm-forgatókönyvíró András (Csányi) és egyetemi tanársegéd párja, Lilla (Tompos Kátya) új, és saját lakásba költöznek. A fiatal nő gyermeket akar, a férfi nem, s mikor Lilla bejelenti, hogy terhes, András erősen gondolkodóba esik, merthogy ő tulajdonképpen nem annyira vágyik az apaságra (a családra). Egyfelől azt mondhatnánk, valahogy a hatalmába keríti a „minden egész eltörött” érzése, másfelől meg azt, képtelen a felelősségvállalásra (azazhogy ő maga sem tudja, mit akar). Az „örömhír” bejelentése másnap reggelén a férfi egy vadidegen, gyönyörű nőt talál maga mellett az ágyban, aki határozottan állítja, hogy ő bizony Lilla, akivel András évek óta együtt él, s bizonyságul olyan tikokat sorol, amiket más, egy kívülálló bizony nem tudhat. Eleinte tiltakozik, hogy minden nap újabb és újabb nőkkel, nőtípusokkal kerül kontaktusba, mint Lillákkal, de aztán határozottan élvezi, hogy kvázi megéli a férfifantáziák legkívánatosabbját (még távol-keleti Lilla is a „horgára akad”). Aztán persze kiderül, hogy csak az igazi az igazi…

Nagy öröm, hogy a minőségi, ugyanakkor a szélesebb közönséget célzó magyarországi filmvígjátékok piacán Goda Krisztina Csak szex és más semmi című komédiája után egy újabb „zászlóshajó” bukkant fel. A két film között mintegy kapcsot képez Csányi Sándor személye – de gyorsan hozzátehetjük, egészen más a karaktere a két filmben, és mi nagyon örülünk az itt felvillanó, sérülékenyebb alakjának –, és azonos a központi téma, a párválasztás, a közös élet nehézsége. (Amit itt, ugye a gyermekvállalás felelőssége súlyosbít).

Az itt-ott nem mindig szükséges, máshonnan átemelt (oké: megidézett) és/vagy feleslegesen beiktatott jeleneteket ellenpontozzák a nagyszerű – és élethű – dialógusok, amik Orosz Dénes rendező-forgatókönyvírót dicsérik. Aki, mint hírlik, vagy hat éven keresztül dolgozott az írott anyaggal, könyv formájában is megírta, és nyugodt szívvel, és jólesően mosolyogva azt mondjuk: megérte.

Fame – Hírnév

1980-ban Alan Parker készítette el a Fame című (később) Oscar-díjas opust, amely a maga korabeli New York-i fésületlenségével, az ottani művészvilági-jelölt figurák felvonultatásával, a hangulat tökéletes ábrázolásával szívünkbe-lelkünkbe talált. Nem tudjuk (és nem akarjuk felejteni) a film talán leghíresebb jelenetét, amikor a művészképzőből kitóduló diákok spontán, tomboló előadást produkálnak a Nagy Alma Bronxi utcáján, a sárga taxik tetején, a színes, kavargó tömegben, amit egyre inkább magával ragad ez az „előadás”. Éppen ezért nem egészen tartjuk indokoltnak, hogy az ezzel a filmmel bemutatkozó Kevin Tancharoen majd’ harminc évvel későbben elkészítse a maga verzióját. Bár szerintünk a mai High School Musical-, a Jonas Brothers-, a Hannah Montana-, a Step Up- és az Alkonyat-filmek ilyen-olyan (inkább: olyan) televíziós tehetségkutató-show-kon felnövő-felbuzduló generációjában komoly vásárlóerőt szimatoló producerek úgy kérték fel a munkára a rendező-koreográfust, aki igyekezett a maga módján helytállni.

Az alapmag változatlan, miszerint adott néhány – New York-i – ifjú titán (magát titánnak gondoló ifjú), akinek a célja az álmaiban olyannyira áhított hírnév (a siker) megszerzése, és ebben a rendkívül kiélezett világban nyilvánvalóan minden a versenyszellemről szól, a legfontosabb az odaadás (a választott művészeti ágért), a szenvedélyesség és a kitartás. Mikor pedig a rengeteg gyakorlás után a diákok kilépnek a szigorú tanárok elé, hogy teszteljék a tudásukat, minden kiderül: fényes karrier avagy hatalmas bukás várja-e őket.

Ennek a szerintünk nem igazán indokolt remake-nek azok az elfogadható pillanatai, amikor Tancharoen – jó érzékkel – függetlenedni akar Parker mozijától (ezért akkori, meghatározóan fontos szcénákat el is hagy), illetve nem hajlandó a producerek gondolta célközönség egyszerűségéig alásüllyedni. Ettől azonban a filmje pont azokat veszíti el, akiknek elvileg szólt volna. A kérdés ezek után, hogy akkor meg kiket szólít meg?

A tejesember

A török Semih Kaplanoglu sajátos trilógiája, a Tojás (Jumurta), Tej és a Méz elnevezésű filmek alkotta (illetve azok nevei ihlette) filmhármas középső darabja A tejesember. A mintegy „tejes–tojásos–mézes éden” maga Törökország, de érződik az író-rendező nosztalgiája és fájdalma, hogy a hagyományok nélküli, modernizált törökhonban nem találja a helyét – de hát más sem.

Hőse/alteregója itt Juszuf, aki az érettségi vizsgáját követően elvérzik az egyetemi felvételin, s miközben egyetlen szenvedélyének, élete értelmének, a versírásnak hódol (egy költeménye napvilágot is lát egy kisebb irodalmi folyóiratban), anyjával, Semrával próbál valahogy megélni a háztáji tej értékesítéséből. Azonban igazándiból sem a versekből, sem az általa és édesanyja által árusított, folyamatosan csökkenő árú tejből nem tudnak profitálni. Ráadásul a fiú rájön, hogy Semra titkos viszonyt folytat – ezért apátiába zuhan. S hogy a bajok tetéződjenek: megkapja katonai behívóját is.

Kérdés, hogy Juszuf vajon képesnek érzi-e magát, hogy szembenézzen ismeretlen jövőjével, az életét érintő gyors változásokkal, és előre tud-e lépni a felnőttkor felé, hátrahagyva ifjúságát? Íme, az élet nagy kérdései.

A rendező alteregójának élettörténete fordított időrendben kerül a filmvásznakra. A felnőtt Juszuf sorsát ábrázoló Jumurta (ami törökül tojást jelent) után itt a felnőtté váló fiút bemutató, középső „tejes film”, s a harmadik opus (a „mézes) pedig majd a hősünk gyermekkorába kalauzol. Kaplanoglu líraian filmezik, alkotásaiban tulajdonképpen rendre alig-alig történik valami, és azok felülete is inkább az arc – kiváló színészekkel büszkélkedhet –, azazhogy minden történés meghatározóan bennső, lelki. Ezt nem mindig könnyű érdekesnek találni, ám aki ráhangolódik a török filmes lírai költőiségére, nagyszerű élménnyel lehet gazdagabb.