A Rajna felső szakaszán Baseltől a Boden-tóig néhány kivétellel a folyó jelenti a határt Svájc és Németország között. A folyó mentén sorakozó, a hajdan többségében egy településhez, ma viszont már két országhoz tartozó városrészeket kis hidak kötik össze. Gyakorlatilag nemigazán lehet érezni a különbséget a svájci és a német oldal között, hacsak a közlekedésben nem. Míg ha a gyanútlan gyalogos Németországban fél méterre megközelíti a járdaszegélyt már egy egész kocsisor lefékez, hogy az illető átmehessen, Svájcban ugyanez már egyméteres távolságnál megtörténik. Ez bizony néha elég frusztráló élmény egy ehhez nem szokott turista számára.
Utam Laufenburgban kezdődött pontosabban annak svájci majd német oldalán. A gyönyörű kisváros a kora reggeli fényben kellemes hangulatot árasztott, a szűk, olykor meredek utcáival, az egykori városfal még megmaradt tornyaival, a várrommal, valamint színes házaival, melyek között egy-két favázas is megbújik.
Mihez képest?
Ha az ember már járt Németországban vagy Svájcban egy idő után nem sok újat tudnak nyújtani az egymásra vészesen hasonlító steril, már-már túlságosan is rendezett városkák, Laufenburgnál mégis más a helyzet. A város kellemes hangulatát talán leginkább a folyónak köszönheti és annak, hogy a parttól meredeken emelkedő domboldalra épült színes házak vidám látványt nyújtanak mindkét oldalról. A város jellegzetességei az amúgy igen egyszerű, kerek betonkávájú kutak, valamint a cégérek, amelyek a korabeli és jelenlegi alkotók szellemességét és kreativitását tükrözik.
A Felső-Rajna mentén érdemes vonattal közlekedni, ugyanis a német oldalon egészen Baselig a vonatok óránként, de akár még sűrűbben is járnak, a szolgáltatás pedig kiváló, bár „csak” német minőségről van szó. A leminősítés nem vicc, ugyanis Baselben volt szerencsém a helyi svájci HÉV-et is megismerni. Arra nem érdemes szót vesztegetni, hogy milyen viszonyban áll a hazai vasúttal vagy HÉV-vel, viszont a kelet-európai szemmel nézve szinte már betegesnek nevezhető utasbarát szolgáltatások még a németországit is lekörözik. 
A szerelvényeken nemcsak „normális” óra és visszaszámláló óra van, amin a kedves utas láthatja, hogy mennyi idő múlva ér a következő állomásra, de minden ajtónál egy-egy digitális térképen követhetjük, hogy éppen hol járunk. Az egyébként patyolat tiszta és teljesen újnak tűnő szerelvényeken meglepő módon még első osztály is van, bár a jegyáron kívül nem igen tűnt fel más különbség a két rész között.
A kontinens legnagyobb vízesése
Ha már a Felső-Rajnánál járunk, nem szabad kihagyni a schaffhauseni Rajna-vízesést, bár valójában a vízesés nem Schaffhausennél, hanem mint annak neve is mutatja, a szomszéd település, Neuhausen am Reinfall mellett van. Szerencsémre nem a turistaszezonban jártam ott, így még láthattam is belőle valamit, ugyanis elbeszélések alapján nyáron egy gombostűt sem lehet ott leejteni. Ez Európa legnagyobb vízesése, legalábbis vízhozamát tekintve, amiről a látvány egyértelműen meggyőzött.
A 23 méter magasról és mintegy 150 méter szélességben lezúduló víz mellett a folyó bal oldalán egy középkori vár teszi teljessé a látványt. A pénzesebb turisták akár hajóra is ülhetnek, amely elviszi őket a vízesés alá. A hajó kiköt egy kis sziklazátonynál a vízesés aljában, ahonnan „komoly trekkingtúra” keretében egy létrán lehet felkapaszkodni a messziről alig pár négyzetméternyinek tűnő sziklacsúcsra. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy turistaszezonban milyen alapon döntik el, hogy ki marad a sziklán és ki úszik.
A legtöbben csak a vízesés miatt érkeznek ide, pedig érdemes megnézni a négy kilométerre lévő Schaffhausent is. A várost a szűk kis utcák és hatalmas favázas házak kellemes hangulata, valamint a középkori bencés kolostor és az ahhoz tartozó kerengő teszi emlékezetessé, amely egyben Svájc legnagyobb kerengője. A szőlőhegyen lévő Munotról, a 16. században épült erődítményről szép kilátás nyílik az egész városra. A várhoz egy lépcsősoron lehet feljutni szőlőtőkék között. Valójában csak fentről látható, hogy különleges, szabályos kör alakú erődítményről van szó. A kapun belépő látogatót pedig az épület aljában igen misztikus látvány fogadja. A szellőzőnyílásokon beszűrődő fény ugyanis pásztákban világítja meg a hatalmas, sötét termet.
Híd a Rajnán
Laufenburgból nyugati irányban mintegy húsz perc alatt lehet eljutni Bad Saeckingenbe. Bár az óváros elég nagy, hangulatát tekintve nem vetekszik Laufenburggal. Amiért mégis érdemes ide eljönni az a Rajnán lévő fedett fahíd.
A fedett fahidakról a legtöbb embernek Luzern jut eszébe, pedig Bad Saeckingenben található Európa leghosszabb fedett hídja, bár az igazsághoz tartozik, hogy a 203,7 méter hosszú szerkezet csak egy méterrel előzi meg luzerni társát, a Kapellbrückét. A híd, pontosabban annak elődje már a 13. században állt, azóta többször leégett, vagy árvíz vitte el, de mindig felújították. A híd közepén egy fehér vonal jelzi a két ország közti határt, bár ez szemmel láthatólag senkit sem érdekel, rajtam kívül. A két oldal lakói szabadon járnak át egyik oldalról a másikra, a svájciak bevásárolni, a németek pedig dolgozni mennek a szomszédba. 
Svájc ügyesen lavírozik semlegessége és az EU között. Mint német barátaim kissé epésen megjegyzik, Svájc csak a jó „falatokat” halássza ki magának az EU-ból. Itt is dívik ugyanis a bevásárlóturizmus. Nagyon sok svájci a határ másik oldalán végzi a heti nagybevásárlást, Németország ugyanis jóval olcsóbb nekik. Ennek viszont a németek isszák meg a levét, mert így igencsak drágává teszi az életet a határ menti településeken.
Viszont a németeket sem kell sajnálni, ugyanis jóval több bérért dolgozhatnak Svájcban ugyanolyan munkakörben, mint saját hazájukban. Míg Németországban a kelet-európai vendégmunkások nyomják le a béreket, a svájci munkaadók előszeretettel alkalmaznak francia, olasz vagy német mérnököket, orvosokat, akik bár jóval kevesebbet keresnek, mint a svájci állampolgárok, még így is hálásak. Mivel a határ túloldaláról ingáznak a magasabb svájci bér és az olcsóbb németországi vagy franciaországi megélhetés kedvező számukra, még ha mindkét országban kell is adózniuk.
Bár ezt turistaként nem nagyon észleljük, az már a mi bőrünkön is csattan, hogy Svájcban a legtöbb helyen (éttermekben, kávézókban) az egyszerűség kedvéért euróval is lehet fizetni. Viszont meg kell hagyni, nem szívbajosak, és igencsak megnyomják a ceruzát az átváltásnál. Úgy tűnik a történelem során nem először jut ki nekik a nevető harmadik szerepe.
