A hét filmjei: A beteljesült mesék

Csillagpor

Itt a vége, fuss el véle – csapunk rendhagyóan a végébe az elején –, ám mi tagadás, hiába látszik ízig-vérig klasszikus mesének a Csillagpor című opus, hangulatában és tematikájában összetett, és valahogy a boldog vég sem olyan boldog. Oké, a királyfi elnyeri a tündérlány kezét, győznek a jók, és vereséget szenvednek a gonoszak. De mégis. A Neil Gaiman írta (és Charles Vess illusztrálta) meseképregény alapján Matthew Vaughn (Torta) olyan sokszínű filmet forgatott, amelyben bőven akad irónia, humor (lásd: a női ruhákba öltöző mogorva kalózkapitány alakját; naná, hogy Robert De Niro) – és bizony egy csipet szomorúság. A szatirikus (vicces) felhangokban nyilván szerepet játszik Vaughn produceri előélete, amelynek során olyan produkciókhoz gründolta a pénzt, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff vagy a Gépállat SC.




A filmben csillag hull a földre, aki lány (Claire Danes). És a másba szerelmes ifjú (Charlie Cox) elindul, hogy megszerezze szíve hölgyének (Sienna Miller). Lehozná néki a csillagot is az égről, ugyebár. A lány persze igazán sem a csodákban, sem a legényben nem hisz, de egy kicsit azért tetszik neki, mert olyan „édike”. Az égi tünemény azonban másoknak – egy boszorkánytriónak és egy, a trónért bármire kész hercegnek – szintén felkelti az érdeklődését, mivel elfogyasztása örök életet eredményez.

A színészek élvezik a mese mágiáját, ettől a néző számára is élvezetessé válik. A Csillagport kevertsége teszi alkalmassá, hogy a mese elsődleges bűvöletében élő kicsik mellett a nagyokat elkápráztassa. Ennek dacára, kiskorúakkal nem ajánljuk, hogy a moziba siessenek, a film kifejezetten felnőtteknek szól. Ők értékelik a boldog zárlatot, de ugyanakkor szemük van arra, hogy az ott haloványan csillogó szomorúságot – a valóságot – is meglássák.

—-4 perc—-

A szintén második filmes író-rendező Chris Kraus (Scherbentanz) 4 perc című drámája éppen ellenkezőleg működik: egy nagyon is véres valóságból, egy női fegyházból kacsingat a mesebeli végkifejletre. A gyilkosságért elítélt vadóc Jenny (Hanna Herzsprung) erőszakkal viseli a börtönéveket, mindenkihez van egy rossz szava vagy egy jól irányzott gyomrosa, legyen az illető sorstársnő vagy (egyébként: jámbor) fegyőr. Egyedül a börtönben az elítélteknek órákat adó koros zongoratanárnő, Krüger asszony (Monica Bleibtreu) lát tehetséget és fantáziát a lányban, és a fékezhetetlen lányból kihozza az érző emberi lényt – és a billentyűvirtuózt. Ám ahhoz, hogy Jenny a tehetségkutató versenyen négy percben számot adjon tudásáról (és jobbik énjéről), ahhoz ki kell vinni a rácsok mögül…

Kraus mozija, bár tagadhatatlanul hajlik a boldogító szentimentalizmusba, jól felépített karaktereinek és az őket játszó színésznőinek köszönheti magával ragadó erejét. Az olykor ide-oda ténfergő forgatókönyvi fordulatok közben Herzsprung és Bleibtreu gondoskodik a figyelem ébrentartásáról. Az előbbi abban jeleskedik, hogy a kezdetben abszolút antipatikus hisztis tyúkból szerethető hősnőt farag, utóbbi pedig szikár és visszafogott játékával szerez nem felejthető perceket. Olcsó szóviccel élve: jóval többet is, mint négyet.

—-Színes fátyol—-

Naomi Watts és Edward Norton gondolt egy nagyot, és producerként tető alá hozta a „maga Indokínáját”. A Színes fátyol szép, romantikus – és érdektelen. Érzésünk szerint nem a legmozgóképesebb William Somerset Maugham-regény alapján született epikus mű: nem érint meg, és ez nem pusztán a főszereplőkettős hibája. Egyszerűen a megírt figurák lényege a lefojtott érzelemvilág, a visszafogottság (Norton azért ezt remekül hozza), vagyis hogy igazándiból nem érintenek meg, elmennek mellettünk. A középosztálybeli bakteriológus (Norton) és a felsőosztály-tag szépleány (Watts) házassága elkapkodott, ami asszonyi hűtlenséghez vezet (a szerető: Liev Schreiber). Nem marad el a büntetés. A Sanghajban szorgoskodó orvos a kolerajárvány sújtotta Belső-Kínába utazik gyógyítani, és magával cipeli a feleségét is. A bajban ismerszik meg a társ, a szélsőséges helyzetben az elhidegült felek egymáshoz közelednek. Ezt aztán a menetrendszerűen érkező tragédia írja felül.

Az egzotikus helyszín (és idő: 1925-öt írunk), a nacionalizmusban újjászülető ázsiai óriás elmosódott háttér csupán a romantikus meséhez, ha John Curran rendezőnek lett volna mersze beleszólni kenyéradó színészeinek a munkájába, valószínűleg többet kihozhatott volna a történetből. Így maradt az, ami: egy szép, de nagyon hamar felejthető opus.

—-A kaptár 3. – Teljes pusztulás—-

A kaptár 3. – Teljes pusztulás esetében viszont dicsérettel kell illetnünk a rendezőt, Russell Mulcahyt aki Duran Duran-, Billy Joel- és AC/DC-klipek, illetve olyan mozifilmek után, mint a Hegylakó, Hegylakó 2. – A visszatérés, Visszakézből, A tuti balhé, Az Árnyék, B-kategóriás tévéfilmek készítőjévé küzdte le magát. A korábbi részeket író, és az elsőt rendező Paul W. S. Anderson harmadik, igen kusza és innen-onnan összelopkodott (Mad Max, Madarak, Mátrix, hogy csak az „m” betűseknél maradjunk) forgatókönyve alapján egy lendületes, látványos (megkockáztatjuk: izgalmas) akció-horrort forgatott.




Alice (az utóbbi időkben önmagát egyre inkább alulmúló Milla Jovovich) és néhány elszánt túlélő a sivatagot járja, hogy megmenekedjen a zombivírus elől, de hogy ténylegesen megszabaduljanak a pokolból, ahhoz a gonosz, és még mindig kísérletező, Védernyő Vállalat ellen kell fordulniuk. Szövetséget kötnek, és elvállalják a kihívást.

Persze, a végkifejlet magában hordozza egy esetleges folytatás lehetőségét, de szomorúságunk elkerülése végett könyörögve kérjük a potenciális gyártókat, ne engedjék Andersont a produkció közelébe.