Réges-rég várt pillanat volt Kuba földjére lépni Che Guevara, kubai rum, szivar és Buena Vista Social Club… Tudják, hogy kell élni a semmiből és ezt meg kellett nézni, még mielőtt a “Commandante en Jefe” jobblétre szenderül. Az ő halálával új korszak kezdődik majd, egyrészt mindenképp fellendüléssel, másrészt viszont rengeteg multival és ez utóbbi miatt számunkra már jóval kevésbé lesz érdekes az egész. Szóval irány a kommunizmus utolsó előtti bástyája (a KNDK kicsit masszívabbnak néz ki)!
Havanna igazi turistalátványosság, egyrészt mert gyönyörű, másrészt mert szocialista, és mint ilyen, történelmi őskövület, utazás a múltba időgép nélkül. Ráadásul azt hiszem bátran állíthatjuk, hogy Latin-Amerika legszebb városa – lehetne, ha nem lenne teljes pusztulat, bár tulajdonképpen ezt is fel lehet fogni egyfajta bájnak.
Kuba volt az első az Amerikában gyarmatosított területek között, így persze a leghosszabb “civilizált” történelemre is tekint vissza. A spanyolok nem sokat teketóriáztak, úgy gondolták, hogy a helybeli szivarozgató őslakosságot rövidúton kiirtják, illetve rabszolgasorba döntik, így aztán később nem lesz velük gond. Nem is lett, kivéve egy apróságot, a szifiliszt ugyanis innen hurcolták Európába. Kuba aztán a spanyolok hídfője lett az Újvilágban, Havanna pedig – az építészete alapján legalábbis – igen gazdag várossá nőtte ki magát.
Elveszett gyémánt
Rögtön megemlíteném a katedrálist, ami szerintem rendkívül egyszerű, de ugyanakkor szenzációsan néz ki. Az útikönyv szerint “kőbe faragott zene” – ezt ugyan nem értem, de tény, hogy az egyedi faragás miatt olyan benyomást kelt, mintha képlékeny, már-már mozogni képes épület lenne. A katedrális Havanna óvárosának a szívében van, egy kis téren, amit hangulatos épületek vesznek körül Buena Vista Social Club imitátor zenekarral, magát bőszen fényképeztető szivaros öregúrral, tenyérjóssal és virágáruslánnyal. Enyhén helló-turiszt felharmonikusok, de összességében elronthatatlan.
Külön szám a capitolium, amit már nem használnak (Fidel készíttetett magának egy szocreál beton rezidenciát), de a turisták kedvéért nyitva áll. Az épület olyan kétes nevezetességekkel rendelkezik, mint a világ harmadik legmagasabb beltéri szobra, továbbá a kupola alatt, középen, a padlón elhelyezett gyémánt, aminek egyszer rejtélyes módon nyoma veszett, majd egy év múlva a miniszterelnök szobájában megkerült.
Alkonyatkor aztán megélénkül a város, számtalan étterem, kocsma, mulató és néhány kabaré várja az egész napos hőségben kódorgó turistát. Az esti fények diszkréten eltakarják a hiányosságokat, és teljes pompájában virít a város. Szól a salsa, Compay Segundo a húrok közé csap és a nappal amúgy nem annyira elfáradó lakosság mulatozásba kezd.
A koktél az igazi
Apropó vendéglátás..Egyet szögezzünk le rögtön: főzni speciel nem tudnak Kubában. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden étel rossz, csak ami nem rossz, az nem is kubai. Szóval ezért ne! Ha viszont koktélokról beszélünk, akkor nagyon otthon vannak, elég ha néhány klasszikust megemlítek: Cuba Libre, Daiquirí, Pińa Colada ésatöbbi. A kubai rum értelemszerűen ásványvíz árban van (szocializmus, ugye), szóval a pincér lerak hét poharat, ujjnyi hézagot hagyva köztük és úgy locsolja a rumot, hogy közben nem emeli fel az üveget. Az ananász és a kókusz nyilván honosak, Coca Cola helyett van Tropi Cola, így minden adva van a költséghatékony lerészegedéshez.
Külön látványosság a Forradalmi Múzeum, ezt kár kihagyni! Fidel életrajza és a forradalom alapos dokumentálása, viaszba öntött dzsungelben lopakodó Che Guevara, lelőtt amerikai kémrepülőgép roncsai, Cienfuegos kapitány tornacipője és az első (és ez idáig utolsó) kubai asztronauta szkafandere. A kubai szocializmus csírája, diadala és menetelése napjainkig, fricska a túlparti nagytestvér orrára.
Térkép a temetőbe
Nem tudok nem kitérni a kubai életstílus ecsetelésére egy kicsit. Az addig rendben van, hogy Latin-Amerika úgy egészében véve is laza, mint a Riga-lánc, de Kuba azt hiszem új távlatokat nyitott ebben a műfajban. Ennek oka persze a szocializmus és a karibi karrierizmus morbid keverékében keresendő, aminek eredményeképpen olyan rendszer született, amiben mindenki csak a túléléshez elegendő erőfeszítést tesz, és ugye ez a trópusokon semmiképp sem annyi, mint mondjuk az északi sarkkörön. Ez azt jelenti, hogy csütörtök délelőtt tizenegykor tömve van az utca emberekkel. Eddig rendben is van, nálunk is csak a népesség fele dolgozik, de itt Havannában az az érdekes, hogy senki sem siet sehová. Az emberek csoportokba verődve beszélgetnek, ülnek a lépcsőn és figyelik a történteket, vagy éppen erőtlen kísérleteket tesznek a turisták megkopasztására. Azt is szinte csak úgy alibiszerűen.
Havanna egyik legfantasztikusabb része bizarr módon a Necrópolis, vagyis a temető.. Jó latin hagyományok szerint nem sajnálták a pénzt a síremlékekről és ez esetben még tehetséges iparosokból sem volt hiány, hogy tényleg pazarul nézzenek ki a kripták. Olasz márvány, amerikai gránit, no meg ötszáz év építészettörténet biztosított némi repertoárt a mestereknek, akik gyakran el is engedték a képzeletüket: gótikus minikatedrálisok, kápolnák, obeliszkek, középkori vártornyok, fájdalmas arcú krisztusok és angyalkák minden mennyiségben. Kicsit groteszk, de karibi azúr égbolttal és pálmafákkal vegyítve tényleg impozáns látvány.
És ne gondolja senki, hogy saját morbiditásunk hajtott ide! Olyannyira turista-látványosság, hogy nem csak belépődíjat szednek, de térképet is árulnak, ami alapján olyan hírességek sírját is fel lehet keresni, mint például Capablanca, a néhai sakkvilágbajnok.
Egy szó mint száz, Havanna óvárosa szenzációs, hangulata hamisítatlan karibi salsa-rumos és az emberek roppant kedvesek, majd megkérnek, hogy vegyél már nekik egy liter tehéntejet.. Merthogy ilyet nem lehet kapni Kubában.
