A gitár kedvéért már tiniként kimarad az iskolából. Bátyjával rövidesen learatja első sikereit, aztán családjával Madridba költözik, ahol csatlakozik egy együtteshez. Rengeteget szerepel, majd elkészíti első szólólemezét, mellyel rátalál saját stílusára, és ezzel megkezdődik a hetvenes évek aranykorszaka.
Óriási szólókoncertek, majd találkozás a dzsesszel, Di Meolával és McLaughlinnal – ’81-ben megszületik a trió legendás koncertfelvétele, a Friday Night in San Francisco. Ez a felvétel talán minden idők legsikeresebb dzsesszlemeze, de biztos, hogy az egyik legjobb. Három akusztikus gitárral, a három zseni mindent megmutat, amit zenének hívtak valaha is.
Ekkor már egyértelmű, hogy Paco De Lucia a flamenco szigorú struktúráit tágító, fúziósan megújító művész, aki mindig hű marad a műfaj cigány, muszlim és zsidó eredetéhez.
Ez az attitűd nyilvánul meg a tavaly megjelent legutóbbi lemezén, a Cositas Buenason, ami begyűjtötte a legjobb flamenco albumért járó Latin Grammy-díjat. A kitüntetés ezúttal feltehetően nem csak azért jött, mert El Maestro eladdig egyetlen gramofonszobrocskát sem nyert, hanem annak elismeréseként is, hogy a korong hosszú karrierének egyik legemelkedettebb, rendkívül letisztult alkotása. A Cositas átcikázik a flamenco történelmén. Egy lépést hátrál a “nuevo flamencótól” a stílus magja felé, s noha a múltban gyökerezik, mégis új irányt mutat a modern flamencozenének. A szerzemények szenvedélyesek, tele tapssal, ütőhangszerekkel, tüzes énekkel, és persze a szerző lehengerlő gitárjátékával. Az énekesek (maga Paco is) jajgatnak, nyögnek, skandálnak, ahogyan kell, a dalok így szinte eksztázisban kelnek életre.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
