Nem azokról a vendégekről beszélek, akik egész héten El Arenal tengerpartján sütkéreznek reggeltől napestig, majd vacsora után elmennek a Balneario 6-hoz német sramlizenére táncolni és transzveszti show-t bámulni. Ők – maguk is így mondják – „kikapcsolódni jönnek”, és eszük ágában sincs „40 fokban mászkálni”.
Azokról a vendégekről beszélek, akik azzal a céllal érkeznek, hogy felfedezzék Mallorcát, de a térképek útvesztőjében valahogy mégsem találják meg.
Ezt a Mallorcát ugyanis nem a térképen kell keresni, mert valahol másutt van. Ez a Mallorca szerényen meghúzódik nagytestvére, a gagyi-Mallorca mögött, és türelmesen várja azokat, akik kíváncsiak rá. Nem kérkedik, nem hivalkodik, egyszerűen csak van. Én is nehezen ismertem meg, pedig harmadik éve dolgozom ott idegenvezetőként.
A Randa-hegy barlangja
Első találkozásom akkor történt vele, amikor felmentem a Randa-hegyre és körülnéztem. A Randa-hegy (Puig de Randa) félúton van Palma de Mallorca és Manacor között, és nevével ellentétben nagyon is szép. Bármerre nézünk, Mallorca tárul elénk, képzeletben átölelhetjük az egész szigetet. Amiért érdemes felmenni oda, az egy apró kis barlang. (Ne keressük a térképen, nem jelöli; a Santuari de Cura kolostor bejárata mellől indul fel hozzá egy keskeny ösvény.) 
Ramón Llull barlangjában
A barlang éppen akkora, hogy egy ember kényelmesen elfér benne. Érdemes leülni ide és egy kicsit elmélázni. 740 évvel ezelőtt ugyanezt tette egy mallorcai ifjú is: ő akkor maga mögött hagyta addigi hitvány életét és a barlangban üldögélve merész terveket szőtt.
Amikor napokkal később kijött, éhes volt és tettre kész. Iskolát alapított a Randa-hegyen, maga is tanulni kezdett, könyveket írt és bejárta a fél világot. Úgy hívták, Ramón Llull, és a középkor egyik legnagyobb gondolkodója lett. Nem árt néha az embernek egy kicsit elmélázni…
Csokonai és a mallorcai udvarházak
Másik meglepetésem az udvarházak Mallorcája volt. A mallorcai udvarházak (katalánul possessió) egy letűnt kor élő emlékei, a hajdani arisztokrácia gazdag, de mégsem hivalkodó birtokai. Szerencsére akad még néhány látogatható közülük: gyönyörű a Sant Joan melletti Els Calderers vagy a La Granja, Esporles mellett.
Utóbbit különösen szerda vagy péntek délután érdemes felkeresnünk, ekkor ugyanis a szokásos mallorcai étel- és italkóstoló mellett különféle bemutatókat is tartanak. Ezeken a bemutatókon megtudhatjuk, hogyan járják a mallorcai bolerót, mennyire fülsüketítő a mallorcai duda, és hogy mitől olyan erotikus hangszer a ximbomba. Bejárhatjuk a possessió megkopott szalonjait, megnézhetjük, milyen volt a korabeli gyerekszoba vagy egy családi színház, a műhelyekben pedig elleshetjük, hogyan készítették a házi olívaolajat meg az illatos parfümöket. 
Raixa oroszlános lépcsője
A kedvencem mégis Raixa birtoka. (Ötször is elmentem mellette, mire végre megtaláltam! A Sóller felé vezető útról kell lekanyarodni balra a 12-es km kőnél.) Mondanom sem kell, őt sem említi útikönyv: egy szerelmes regényben olvastam róla. A remek regény – Tomcsányi Zsuzsanna fordításának köszönhetően – már magyarul is kapható (Llorenç Villalonga, Mallorcai udvarház címmel) és nyugodt szívvel ajánlom nyári olvasmánynak!
Raixa édesbús hangulata magával ragadó. Kertjében sétálgatva azon kaptam magam, hogy régi emlékek törnek fel bennem, megállás nélkül nosztalgiázom: szegény útitársaimat hol saját viselt dolgaimmal, hol kedves Nagypapám emlékével traktáltam szüntelen. Hiába, „e helybe andalogni jó” – sóhajtana fel Csokonai!
A Tábornok útvesztőjében
Mallorca a kirándulások szigete is. Kevés hely büszkélkedhet ennyi jó, kiépített túraútvonallal! Szándékosan nem a Torrent de Pareis szurdokvölgy útvonalát emelem most ki, mert bár az élmény páratlan, nem akarok senkit sziklamászásra buzdítani…
Helyette azt a túrát ajánlanám, amelyet a mallorcaiak úgy említenek, Sa Volta des General, azaz ’A Tábornok útja’. A túra Port de’s Canonge falujából indul és Banyalbufar falujában ér véget. Nehézségi szintje a nullával egyenlő, így nem véletlen, hogy sok mallorcai szülő éppen itt próbálja megszerettetni csemetéjével a természetjárást.
Most mégis kicsit mosolygok, ahogy ezt írom. Amikor kolléganőmmel, Barbarával egy szeptember délelőtt elindultunk a túrára, közölte, hogy sajnálatosan belázasodott. Épp aznap reggel! Szerencsére akkor már ő sem akarta lemondani a hetekkel korábban megbeszélt túrát, így lázasan, de nyugodt léptekkel sétáltunk a Tábornok útján. Balra árnyas fenyőerdő, jobbra a tenger kékje. Igazán romantikus! Az út ebben a nyugdíjas tempóban volt másfél óra, és mire megérkeztünk Banyalbufarba, nagyon megéheztünk. 
Teraszok Banyalbufarnal
Ha Mallorcán megéhezünk, a legjobb, ha beülünk egy helyi bárba és tapas variadas-t rendelünk. Egyrészt azt hiszik rólunk, hogy odavalósiak vagyunk (hacsak kiejtésünk nem túl dunántúli), másrészt megkíméljük magunkat attól a kínos élménytől, hogy olyasvalamit rendelünk, amit aztán nem tudunk megenni. A tapas variadas – ez örök szabály! – az adott bárban készített összes ételből egy kis kóstoló; akad benne polip, tintahal, kagyló, gomba, húsgombóc stb. Ha abból sem találunk magunknak való finomságot, tényleg jobb, ha McDonald’s-ba megyünk.
Visszafelé elkapott minket az eső, sőt lázas igyekezetünkben még el is tévedtünk a nyílegyenes úton, így a strandolás Canonge gyönyörű öblében elmaradt. Azóta Barbara szerencsésen meggyógyult, és ő is kellemesen emlékszik vissza a Tábornok útvesztőjére. Hősies kitartása ékes bizonyítéka, hogy igenis megéri „40 fokban mászkálni.”
Sárkánynézőben Palmán
Palmán, a fővárosban minden második turista a Katedrálist keresi. Ez rendjén is van, mert a Seu (ahogy a helyiek nevezik) tényleg gyönyörű: a reggeli mise idején úgy süt be a nap a templom óriási rózsaablakain keresztül, hogy színeivel szinte felöltözteti azt.
De érdemes egy kicsit körülnéznünk az óváros, a Calatrava évszázados labirintusában is. Eltévedni nem lehet (ellentétben a sokkal bonyolultabb Tábornok útjával), mert előbb-utóbb úgyis kiérünk egy térre, ahol megcsodálhatunk egy újabb szép templomot. Egy ilyen templomos tér, a Plaza Sant Jeroni mellett találjuk az Egyháztörténeti Múzeum-ot (Museu Diocesŕ).
Az egyháztörténeti múzeumok – kevés kivételektől eltekintve – dögunalmasak. A Museu Diocesŕ a kevés kivételek egyike. Ki ne akarna ugyanis megcsodálni egy valódi, bebalzsamozott sárkányt?
A sárkány igaz történetéről María del Mar Bonet egyik verses lemezén hallottam először. Mondanom sem kell, azonnal beindította a fantáziámat. 
A bebalzsamozott sárkány
A katalán dal elmeséli, hogy a várost 500 évvel ezelőtt szörnyű sárkány tartotta rettegésben. Áldozatait a Via Portella útján szedte hónapokon keresztül, míg egy szép napon Coch Bertalan, alcúdiai fiatalember dicső küzdelemben levágta. A vadállatot rögtön megvizsgálták, így derült ki róla, hogy egy szegény krokodil, aki egy Afrikából érkező hajóra kerülhetett fel véletlenül, majd onnan kiszabadulva Palma csatornáiban tengette hitvány életét.
Időnként megevett egy-két gyanútlan járókelőt, de az is lehet, hogy csak megkóstolta őket. A sárkányt halála után bebalzsamozták. Így került a későbbi Egyháztörténeti Múzeum tulajdonába.
Izgatottan csengettem be a múzeumba. (A teremőr nagyothall, sokáig kell csengetni.) Miután beengedett, gyorsan végigfutottam a kiállításon, ám sárkányt sehol nem láttam. Hosszasan és hangosan gesztikulálva érdeklődtem sárkányok felől. Egy darabig értetlenül nézett, majd végre fejéhez kapott és kézen fogva bevitt a sekrestyébe: ott állt előttem a szörny teljes nagyságában selyempapírral letakarva! Együtt bontottuk ki, majd – mint aki már több éve erre készült volna, csak mindig elfelejtette – kivittük a kiállítóterembe.
A sárkányt azóta – talán éppen nekem köszönhetően – újra meg lehet csodálni. Félni nem kell tőle, mert a balzsamozástól az évszázadok alatt ugyancsak összement. De része ő is annak a Mallorcának, amelyet csak azok ismerhetnek, akik szívükkel közelednek az ismeretlen dolgokhoz. Ő is része a másik Mallorcának.
