Késő délután érkeztem a szigetre a „Nura Nova” fedélzetén. A tenger nyugodt volt, nem korbácsolta fel a hírhedt északi szél, a Tramuntana. Mégis, csaknem három órába telt a harmincöt km-es út: „Talán, mert túlsúlyos a hajó” – gondoltam magamban. Valóban rengetegen voltunk. Mindnyájan a María de Grácia ünnepségekre igyekeztünk Maóba, a sziget fővárosába.
Nomen est omen 
Krisztus a Toro-hegyen
Szállásom Playas de Fornells egyik aparthoteljában, a Tramuntana Parkban volt. Mielőtt elfoglaltam volna szobámat, hirtelen ötlettől vezérelve rövid kitérőt tettem, és felmentem a Toro-hegyre. (Toro a sziget legmagasabb pontja: 358 m).
Mire felértem, alkonyodott. Éppen esküvőt tartottak. A lemenő napban azonban még be lehetett látni a szigetet, amely ünnepélyes volt, pici és titokzatos. Előre sajnáltam, hogy csak két napot maradok. Akkor még nem tudtam ugyanis, hogy négy lesz belőle.
Minden a pomadával kezdődött…
Másnap a fővárosba vezetett első utam, ahol a lakosok már kora reggel óta az óriások (gigantes) felvonulására és az azt követő lovasbemutatóra (jaleo – e. ’haleo’ ) készülődtek. Parkolóhelyet alig lehetett találni, a máskor üres utcákon most hömpölygött a tömeg, és mindenki pomadát nyakalt. (A pomada helyi ’Xoriguer’ gin és szénsavas citromlé keveréke. Bár meglehetősen erős „üdítőital”, a legtöbb fiatal mégis ötliteres palackból issza.) Az óriások után, közvetlenül a lovasbemutató előtt el eredt az eső. A hirtelen jött égszakadás elől, aki csak tudott, a legközelebbi bárba menekült.
Amíg együtt vártuk az eső elálltát, újdonsült menorcai barátaimmal pomadát ittunk (sok-sok ginnel) és pizzát rendeltünk (sok-sok majonézzel). Maó ugyanis arról is nevezetes, hogy itt készítették az első majonézmártást, amit a városról mahonesának neveztek el. Az „eredeti” maói recept szerint a majonéz olívaolaj, tojássárgája, néhány csepp citrom, frissen őrölt feketebors, só és hagyma keveréke!.
Már a tetőfokára hágott jókedvünk, amikor elterjedt a rosszhír: a lovasbemutatót másnapra halasztják. Aznap későn értem haza: meg kellett várnom, amíg elszáll fejemből a pomada…
Menorca rabul ejt 
Jaleo a főtéren
Másnap reggel már megtartották a lovasbemutatót. A jaleo lényege, hogy a lovasok két lábra ágaskodva minél hosszabb távot tegyenek meg a tömegben. Az győz, aki a leghosszabb távot teszi meg. A viadalban még a polgármester is indul; Maóban ugyanis a lovaglás tudománya feltétel a választásokon!
A játék azonban nem veszélyetelen. A helyi lap másnapi beszámolója szerint „a mentőknek az idén 40 esetben kellett elsősegélyt nyújtaniuk. (…) Az esetek többsége ájulásos rosszullét volt, és csak néhány embert taposott meg a ló, közülük is mindössze csak egy 51 éves embernek a sérülése volt súlyos. (…) Idén ez normális arány volt…” (Menorca, Diario Insular, 2003/09/09)
Az aznapi hírekből azonban mást is megtudtam: „Menorca-szerte többnapos vihar várható, az orkánerejű Tramuntana szél miatt a kompok határozatlan ideig nem közlekednek”. Bizonyossá vált, aznap nem tudok visszatérni Mallorcára (mint utóbb kiderült, a következő nap sem). Bár másnap dolgoznom kellett volna, nem volt mit tennem, maradtam. Miután elintéztem egy-két fontos telefont, tudatosult bennem: Menorca rabul ejtett.
A bronzkori kultúra nyomában 
Naveta des Tudons
Bevallom, néha nagyon jó érzés a rabság, pláne, ha az ember börtöne Menorca! Mivel a sziget egyedülállóan gazdag bronzkori építészeti emlékekben, első nap ezeket az épületeket jártam be. A bronzkori épületek (csakúgy, mint az egyháztörténeti múzeumok) első hallásra unalmasnak tűnhetnek, Kölcsey sorai juthatnak eszünkbe: „vár állott, most kőhalom.” De nem!
Első nagy meglepetésem Naveta des Tudons volt (Ciutadella és Ferreries között félúton). Az ötezer éves, magányosan álló csónakformájú épület (naveta) egy épségben fennmaradt bronzkori kőépítmény! Az építménybe egy szűk nyíláson át be is lehet bújni, majd az emeletre föl is lehet mászni. A navetákat régen temetkezési helynek használták: erről tanúskodnak az ott talált emberi csontok is. 
Talati de Dalt
A másik jelentős bronzkori lelőhelyet Alaior és Maó között találjuk. Talati de Dalt egy komplett bronzkori falu, amely – csodával határos módon – szintén épségben maradt fenn. Az ötezer éves faluban barlangszerű, földbevájt lakásokat, toronyszerű, kerek épületeket tekinthetünk meg (ezek a talayák), valamint Stonehenge-re emlékeztető, T-alakban egymásra rakott kultikus köveket (ezek a taulák). Megnéztem a legnagyobb bronzkori falut is Ciutadella városától délre (Son Catlar), de Talati de Dalt a maga teljességében mégis jobban tetszett. Son Catlar utána valóban csak „kőhalomnak” tűnik…
Titokzatos őskori barlangok mélyén 
Gigantikus ősbarlang
Mivel a komp következő reggel sem indult, Menorca déli részén folytattam felfedező utamat. Első úti célom Cova des Coloms ősemberbarlangja volt. Az út kiindulópontja Es Migjorn Gran faluja. Bár kényelmes gyalogút indul a falu temetőjéből, én – biztos, ami biztos – autóval vágtam neki. (Döntésemet utólag sem bánom: egészen Binigaus Vell tanyájáig elmehetünk kocsival, onnan pedig mindössze negyed óra az út gyalog.) A gyalogút keskeny, bokrokkal benőtt ösvényen vezet.
Éppen egy fügefa ágain keresztül préseltem át magam, amikor elém tárult a barlang sötét szája. Elámultam, mert amit láttam, egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Minél tovább néztem a barlangot, annál nagyobbnak tűnt. Úgy éreztem, a roppant üregbe az egész palmai katedrális beleférne harangtornyostól. Mindenképpen ajánlom, hogy aki tud, maradjon itt estére, sátorhely van bőven!
Délután, mivel az ősemberbarlang hangulatától nem tudtam és nem is akartam szabadulni, elmentem egy másikba, Cova d’en Xoroi-ba. Xoroi barlangja, gyorsan hozzáteszem, jóval több annál, mint egy barlang: kikapcsolódás és szellemi feltöltődés! Xoroi Cala en Porter parti szikláinak természetes üregeiben, száz méterrel tenger és föld között lett kialakítva. Nappal cafetería, este discoteca. Különleges hangulatát egy hozzá fűződő legenda fokozza. 
Xoroi barlangja
E szerint Xoroi arab kalóz volt, aki egy hajótörés után a barlangban talált menedéket. A környéken elszaporodtak a lopások, ám az elkövető kilétét sokáig homály fedte. Egy napon eltűnt egy lány is a közeli Biniedrís falujából: reggel kiment ruhát mosni a patakhoz, ám vissza sose tért.
Évekkel később, egy téli reggelen újabb lopásra lettek figyelmesek a falubeliek. Mivel aznap éjjel vastag hó esett Menorcára, követték a nyomokat, így találtak rá a partmenti, titkos barlangra. A barlangban azonban nem csak az arab kalózt találták meg, hanem az eltűnt lányt és két szép gyereküket is. Xoroi üldözői elől a mélybe vetette magát, és – bár, állítólag, túlélte a zuhanást – soha többé nem hallottak felőle. A lány gyerekeivel hazatért a faluba, leszármazottjai ma is élnek a szigeten, ha meg nem haltak
A bár teraszán ülve – természetesen pomadát kortyolgatva – a tengerben gyönyörködtem és Xoroi sorsán elmélkedtem: „Vajon milyen lehetett nekik ebben a barlangban…”, amikor megcsörrent a telefon. Ismerőseim kerestek, akik két napja szintén a sziget rabjai voltak, de már nagyon mehetnékük lehetett, mert izgatottan újságolták: A tenger megnyugodott, este indul a komp Mallorcára. Igyekezz!. Épp csak annyi időm volt, hogy befejezzem pomadám és összekapjam magam. Egyenest Ciutadellába siettem, mert számítottam rá, hogy óriási tömeg lesz. Az is volt, mégis mindenki felfért a kompra! (Máig csodálkozom, hogyan.) Mire feleszméltem, már Port d’Alcúdia kikötőjébe érkeztem.
Menorca tehát szabadon engedett, pedig szívesen maradtam volna még különös fogságában.
