Frederick Carlton Lewist 1979-től jegyezték az amerikai atléták között, ám első, kirobbanó sikerét az 1983-as helsinkii világbajnokságon érte el: ekkor a „királykategóriában”, azaz 100 méteren, valamint távolugrásban sem volt ellenfele, míg a 4×100 méteres váltóban is diadalmaskodott.
Az eredmények tudatában ő volt a Los Angeles-i olimpia egyik fő érem-várományosa, és nem is okozott csalódást. Mindhárom, Helsinkiben is megnyert próbát aranyéremmel abszolválta, de emellett 200 méteren is diadalmaskodott.
Az 1987-es – két arannyal zárt (később, a kanadai Ben Johnson ominózus lebukása után a 100 méter ezüstje helyett is aranyat kapott) – római világbajnokság után Szöulba is nagy tervekkel érkezett, de a 100 méteres döntőben nem bírt Johnsonnal – mint később kiderült, ő volt a tusa morális győztese.
Lewis két címet is a “zöld asztalnál” nyert meg
Három nappal később hivatalosan is ő lett a bajnok, Johnson szervezetében ugyanis szteroidok nyomaira bukkantak, s így megfosztották aranyérmétől – és 9.79-es világrekordjától is (egy későbbi tárgyaláson Johnson bevallotta, hogy jóval korábban is doppingolt, ezt követően római aranyérmétől is megfosztották, s az Olimpicóban elért 9.83 törlése után Lewis lett a csúcstartó, a szöuli 9.92-nek köszönhetően)
Az 1991-es tokiói atlétikai világbajnokságon, minden idők egyik legsikerültebb vb-jén, Lewis visszavágott az egy évvel korábban 9.90-es világcsúccsal „jelentkező” klubtársának – a Santa Monica egyesületnél együtt edzettek – Leroy Burrellnek.
Bár a 100 méteren szokásához híven rosszul rajtolt, Lewis fél távnál elképesztő sebességre kapcsolt, elhúzott ellenfelei – így Burrell, Dennis Mitchell, Linford Christie és Frankie Fredericks – mellett, és 9.86-os csúccsal ért célba. Mindezt feledhetetlenül könnyed mozgással, mintegy futásra teremtve, egy rendkívüli mezőnyben.
A tokiói 100 méteres síkfutás döntője:
A 37,5-ös világcsúcsot repesztő váltóban is ő volt a befutó ember, nem véletlen, hogy az akkor már 30 éves atléta a könnyeivel küszködve nyilatkozott: „Életem versenye volt. Technikailag és gyorsaságot tekintve is. És harminc évesen lettem a legjobb.”
Távolugrásban, heroikus küzdelemben maradt alul a Bob Beamon csúcsát megdöntő Mike Powell ellenében, ám egyértelműen ő volt a földgolyó legjobb atlétája, s ezt Barcelonában is igazolta, ahol 100 méteren már nem állhatott rajthoz – az amerikai válogatón ugyanis nem jutott túl. Ugrásban és váltóban viszont újabb arannyal gazdagodott, míg utolsó olimpiáján, Atlantában visszavágott Powellnek, így megszakítás nélkül négy játékon ért el aranyérmet ugyanabban a számban.
Lewis és Powell emlékezetes csatája:
Kilencedik olimpiai aranyával ráadásul utolérte Paavo Nurmit, az olimpiai történelem legtöbb elsőségét szerző finn klasszist. 1997-ben Lewis visszavonult, s bár a színészkedéssel is kacérkodott, a vásznon és a képernyőn távolról sem ért el olyan sikereket, mint a pályán.
Ugrás a győzelembe – Barcelonában
A NOB 1999-ben az évszázad sportemberének választotta, míg a rangos Sports Illustrated szerint ő volt a 20. század olimpikonja.
