A Tisza szabályozásának – sokszor egyébként is túlhangsúlyozott – jótékony hatásai mellett ma már nem hagyhatjuk szó nélkül a hátrányait. A probléma méretét mutatja, hogy új szabályozásra, azaz a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztésére (VTT) volt szükség. Széchenyi és Vásárhelyi érdemeit nem lehet megkérdőjelezni, de vagy nem vették figyelembe a folyószabályozás káros mellékhatásait, vagy alárendelték azokat a rövid távú gazdasági érdeknek – mondta el a FigyelőNetnek Siposs Viktória, a WWF Magyarország Tisza-projektvezetője.
Vissza a természetnek (fotó: WWF Magyarország)
Nem lesz elég az öntözés sem
A kanyarok átvágásával a Tisza hossza egyharmad résszel csökkent, aminek hatására felgyorsult a víz folyása. Egyszerű matematika: a XVIII. században a folyómeder esése kilométerenként egy centiméter volt. A meder hosszát megrövidítették, de a korábbi szintkülönbség megmaradt, a meder esése tehát másfélszeresére nőtt, elérte a kilométerenkénti 1,5 centiméteres átlagot. Mielőtt legyintenénk erre a fél centiméterre, tegyük hozzá: ennek következtében a vízfolyása annyira felgyorsult, hogy kikaparta a meder fenekét, amely mára két méterrel került lejjebb a XVIII. századi szintnél.
vizes hetek a figyelőneten
Vizes hetek sorozatunkban bemutatjuk vizeink állapotát, a rájuk leselkedő veszélyeket, tervezzük jövőjüket. Megmutatjuk, milyen gasztronómiai, természeti csodáknak adnak otthont, hogyan illeszkednek hazánk gazdasági és üzleti életébe, válogatunk a vízhez köthető szabadidős és kulturális tevékenységekből, de sorra vesszük a köréjük font legendákat, hiedelmeket is. Elsőként a Dunáról, majd a Balatonról írunk, utána a Tisza és a hazai gyógyvizek kerülnek sorra.
A medermélyülés hatására természetesen két méterrel csökkent a folyó vízszintje is, amit pedig a talajvíz szintcsökkenése követett a Tisza teljes hosszán, több tíz kilométeres szélességben. A talajvíz lehúzódásával nőtt a szárazság, amit a természetes életközösségek pusztulásán túl a mezőgazdasági növények is megszenvednek. Már ma öntözésre van szükség az Alföld szántóföldjein, és kérdés, ha tovább mélyül a meder, és egyre lejjebb száll a talajvíz, 50 év múlva elég lesz-e az öntözés – teszi fel a kérdést a szakértő.
A víz mindig lefelé folyik
A növekvő vízigényünket nagyon komolyan kell venni: a nemzetközi Duna Védelmi Bizottság Tisza Csoportja megállapította, hogy a Tisza vízgyűjtőjén az összes vízigény a mostani 1,2 milliárd köbméterről 2015-re várhatóan eléri az 1,5 milliárd köbmétert. Ez az évi vízmennyiség 5,5-6 százaléka. Megijedni azonban nem kell, csak egy kicsit gondolkodni – mondja Siposs Viktória: A tavaszi áradáskor túl sok a víz, nyáron túl kevés – miért nem tartalékolunk tavasszal? A VTT is épp azt a másfél milliárd köbméter vizet akarja kivezetni a Tisza hullámteréből, ami az ember éves vízigénye. Idáig egyezik a VTT mostani megvalósítása és a természetbarát elképzelés.
Vissza a természetnek (fotó: WWF Magyarország)
A különbség a lényegben van: a nagy, épített tározó mindig rejt magában kockázatot. A gátat karbantartani, gondozni kell, és még a leggondosabb munka mellett is előfordul néha szivárgás, gátrepedés, gátszakadás. És a fejünk felett tárolt víz, ha baj van, azért mégiscsak lefelé folyik. Ám a mélyárterekbe vezetett víz felfelé sosem fog folyni, így nem is öntheti el a házakat, értékeket.
Engedjük, hogy a Tisza adja, amire szükségünk van. A tájban sekélyen szétterített víz feléleszti a rossz termőtalajt, teret ad a tavaknak, szaporodóhelyet a halaknak, búvóhelyet a vadnak, bőséges termőhelyet az ártéri gyümölcsöknek, friss legelőt a háziállatoknak. Emellett a magasabb fekvésű területeken – a jobb talajvíz-ellátottságnak köszönhetően – jobban terem a gabona is. A táj vízi egyensúlyának hosszú távú megteremtése elsősorban az embernek kedvező.
Ki kell engedni a Tiszát
Az egyre pusztítóbb árvizek egyik fő okozója ugyancsak a mai szemmel már átgondolatlannak tűnő folyószabályozás. Árvízkor a Tiszán a normál vízmennyiség 80-szorosa száguld át. A töltések egy ideig bírták a harcot, de mára több folyamat együttes hatására már nem nyújtanak kellő védelmet. Az utóbbi évtizedekben rövidebb idő alatt hullik le nagy mennyiségű csapadék, ráadásul a Kárpátokban folytatott tarvágásos gazdálkodás miatt az erdők nem tudnak annyi csapadékvizet „felszívni”, mint korábban.
Vissza a természetnek (fotó: WWF Magyarország)
A töltések közti területen ráadásul elburjánzott a tájidegen növényzet, például az agresszíven terjeszkedő gyalogakác, amelynek áthatolhatatlan bozótosai csökkentik a hullámtér térfogatát. Az árvízvédelmi töltések közé szorított folyó kiöntéskor a töltések között hagyja hordalékát, ami ugyancsak évről évre emeli a hullámtér felszínét, egyre kevesebb helyet hagyva a víznek.
Ha megvalósul a VTT, tározói és a nagyvízi mederben a növényzet levágása valóban megoldaná az árvíz kezelését – de a vízigény kérdését, a nyári szárazodást, a gazdálkodás nehézségeit, a szegényedő élővilág helyzetét nem. Ezért és a nagyobb biztonság érdekében kell a vizet az meglévő mélyárterekben elhelyezni, ami láthatatlanul, a föld felszíne alatt táplálja majd a gabonát, az erdőket, tartja meg gazdagságban a vizes élőhelyeket.
Az igazán elfogadható, és hosszú távon stabilan működő megoldás Siposs Viktória szerint az lett volna, ha a XIX. századi nagy folyószabályozáskor jópár szakaszon meghagyták volna az eredeti állapotot, ahol a Tisza „kiszabadulhat”. Az úgynevezett pocsolyatérképre tekintve ezek a sötétkékkel jelölt területek, amelyek állandó vízborítottságot jelölnek. A Tisza ugyanis bebizonyította, hogy nem tűri, ha szabályozzák.
Folyóinkról és tavainkról még többet a FigyelőNet Vizes Hetek aloldalán olvashat.
