Jövőre kerülhet sor az első kapavágásra Gemencen: a Világbank 4,9 millió dollárral a költség 80 százalékát vállalja át, a magyar önrész mintegy 1,2 millió dollárt tesz ki. A többéves projekt keretében olyan terepi munkálatokra kerül sor, amelyek hosszú távon lehetővé teszik az ártér jobb vízellátottságát, egyrészt azáltal, hogy biztosítják a mellékágak elöntését alacsonyabb vízálláskor is, valamint hogy a víz hosszabb ideig tartózkodjon az ártéren.
Fotó: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság fotóarchívuma
vizes hetek a figyelőneten
Vizes hetek sorozatunkban bemutatjuk vizeink állapotát, a rájuk leselkedő veszélyeket, tervezzük jövőjüket. Megmutatjuk, milyen gasztronómiai, természeti csodáknak adnak otthont, válogatunk a vízhez köthető szabadidős és kulturális tevékenységekből, de sorra vesszük a köréjük font legendákat, hiedelmeket is. Elsőként a Dunáról, majd a Balatonról írunk, utána a Tisza és a hazai gyógyvizek kerülnek sorra.
Gemencen a szárazodási folyamat nem új jelenség, az okok tulajdonképpen a 19. századi folyószabályozásra vezethetők vissza. A Sárközben 1810 után megindult folyószabályozási munkálatok révén számos kanyarulatot vágtak át, így a folyó a Paks és Báta közötti szakaszon mintegy negyven kilométerrel lett rövidebb. Az ekkor már egyenes futású folyó energiája megnőtt, a főmeder fokozatosan bevágódott, így ma a száz évvel ezelőtti szinthez képest mintegy másfél méterrel mélyebben fekszik.
Fotó: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság fotóarchívuma
Az érsek nem áldozott rá
A 19. századi folyószabályozást követően Gemencen maradt fenn Európa legnagyobb kiterjedésű, természetes ártéri területe. Ez az értékes élőhely egy különös történelmi eseménynek köszönheti létét. A térségben a Dunán csak 1810-ben kezdődtek meg a mederátvágások. A munkálatok költségeinek fedezésére létrehozták a Szekszárd-Bátai Dunavédgát Társulatot, melynek feladata többek között az úgynevezett töltésváltság behajtása volt, amelyet az érintett területek birtokosai uradalmuk arányában fizettek. A mai Gemencnek akkor a kalocsai érsekség volt a birtokosa, de ők nem vállalták a költségeket, és nem léptek be a társulatba. Ezért a töltést végül a terület nyugati határán építették meg. Így került az érseki birtok a töltés és a Duna közé, és így vált a „víz szabad prédájává”.
Ennek következtében az ártér területén a mellékágakba, illetve a fő- és mellékágakhoz fokokkal kapcsolódó holtágakba is csak egyre magasabb vízálláskor jut víz a Dunából, ami a belső, távolabbi medreknél jelenti a legnagyobb problémát. Az árteret behálózó folyóágak, holtágak vízszintjének csökkenése és az egyre rövidebb ideig tartó éves vízborítottság miatt a területen a talajvízszint is jelentősen lesüllyedt az elmúlt évtizedek során.
Eltűnnek a nedvességkedvelő növények
Mindezek hatására megindult egy szárazodási folyamat, amely elsősorban a növényzet szukcessziójában mutatkozik meg. A magas talajvízszinttel jellemezhető, folyóhoz közeli, alacsonyabb területeket uraló fűz-nyár puhafa ligeterdőket egyre jobban kiszorítják a szárazságtűrőbb tölgy-kőris-szíl keményfa erdők.
A szukcessziós folyamat alapvetően természetes jelenség, viszont mivel a főmeder szabályozott, ma már nincs lehetőség újabb kanyarulatok, mellékágak képződésére, vagyis a – nedvesebb viszonyokat igénylő – eltűnő vegetáció nem képződik újjá másutt. Komoly problémát jelent emellett a mellékágak feltöltődése is. Jó példa erre a terület legnagyobb mellékága, a Rezéti-Duna, melynek keresztmetszete a szabályozás óta, a feltöltődés révén mintegy kilencven százalékkal csökkent.
Fotó: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság fotóarchívuma
Önfenntartó vízrendszer kialakítása a cél
A jövőre induló munkálatok során elsősorban a lerakódott üledék kotrását, a medrek mélyítését, valamint a fokokon lévő áttöltések elbontását végzik el. A beruházás során elsődleges szempont, hogy ne emberi erővel működtetett zsilipekkel oldják meg a mellékág, a holtágak vízellátását, hanem minél inkább önműködő rendszert alakítsanak ki.
Például fenékküszöb beépítésével lehetővé válik, hogy egy-egy fokon beáramoljon a víz, de ugyanez az eljárás megakadályozza a víz gyors kijutását – mondta el lapunknak Parrag Tibor, a Duna-Dráva Nemzeti Park osztályvezetője. A cél tehát, hogy a víz minél tovább kint maradjon az ártéren, aminek leginkább a szárazabb időszakban, a főmederben lévő alacsonyabb vízállás esetén van jelentősége, mivel ilyenkor nem érkezik vízpótlás a Dunából.
Fokgazdálkodás
A fok – eredetétől függetlenül – a főmeder és egy távolabbi víztest közötti összekötő kapocs (volt), amelyet a helyi lakosság folyamatosan karban tartott, mélyített, így saját hasznára fordította. A fokok elsődleges szerepe volt, hogy az áradó vizet a főmederből elvezessék a belső területekre. Ezzel tulajdonképpen biztosították az árhullám egyenletes szétterülését, és megakadályozták, hogy a pusztító ár nagy kárt tegyen az ártéren.
Fokok nemcsak a Duna, de a többi nagy folyónk mentén is szép számmal voltak a folyószabályozás előtt. Eredetükkel kapcsolatban megoszlik a szakértők véleménye: míg az egyik nézet szerint mesterségesen kialakított csatornákról van szó, mások úgy vélik, hogy ezek egykori, holtággá vált lefűzött kanyarulatok, amelybe a víz másodlagos medret mélyített.
A vízellátás szempontjából ugyanakkor igen árnyalt a kép. Vannak olyan, úgynevezett laposok, amelyeknél nem cél, hogy egész évben magas vízborítottság legyen. Ezekre célszerű csak nyár elején beengedni a vizet, hogy nyár végére leszáradjon, és legfeljebb sekély tocsogó maradjon vissza. Ezek a területek vonulási idényben nagyon kedvező pihenőhelyet biztosítanak a gázlómadaraknak – magyarázza a részleteket a szakember.
A revitalizációnak nemcsak a helyi ökoszisztéma javítása a célja, hanem az is, hogy Gemenc vízszűrő funkcióját erősítse. Amennyiben ugyanis hosszabb ideig tartózkodik az ártéren a víz, az élővilág nagyobb arányban képes felvenni a vízben lévő szennyezőanyagokat – nitrogént, foszfort –, így az ártér víztisztító hatásfoka nő, ezáltal csökken a Duna és a végső befogadó, a Fekete-tenger terhelése.
Tizenegy éve ramsari terület
A 18 ezer hektár kiterjedésű gemenci ártér 1977 óta védett terület, 1996-ban lett az akkor alakult Duna-Dráva Nemzeti Park része. A terület a Duna egyetlen megmaradt nagy kiterjedésű ártere. A gazdag élővilágot olyan védett növények képviselik, mint a szibériai nőszirom, kornistárnics, fehér madársisak. Megtalálható itt hazánk egyetlen őshonos teknős faja, a mocsári teknős, a fokozottan védett vidra és a hód is.
Fotó: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság fotóarchívuma
Az erdők, nádasok, zavartalan vizek gazdag madárvilágnak nyújtanak pihenő és táplálkozó helyet, többek között megfigyelhetjük itt a fekete harkályt, a fekete gólyát, a kis és a nagy bukót, vagy a fokozottan védett bakcsót. Gemenc 1997 óta szerepel a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek listáján.
Folyóinkról és tavainkról még többet a FigyelőNet Vizes Hetek aloldalán olvashat.
