Kívánni sem lehetne annál jobb lehetőséget a magyar sertéstenyésztőknek és a húsiparnak, mint amilyet az Európai Unió kergemarhakór és sertéspestis sújtotta belpiaca nyújt ajándékként a külső beszállítókat. Több uniós országban ugyanis a járványos állatbetegségek elterjedését megakadályozandó, megtiltották az eladást. A németországi sertéspestist követően Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban is felütötte a fejét egy újabb sertéskór: a sertéslégzőszervi és szaporodási szindróma (PRRS), amely 1991-ben érte el Nyugat-Európát.
Így a turisztikai szezon előtt egymásnak adják a kilincset a magyarországi sertéstelepeken is a spanyol, olasz és német kereskedők. Sokuk azonban magyar sonka, kolbász és hízott sertés helyett malaccal távozik. Számítások szerint már mintegy 150-160 ezer malac hagyta így el az országot. A magyar szakértők attól tartanak, hogy állami támogatás nélkül újabb nagy lehetőséget szalaszt el a húsvertikum: tavaly a sertéshúsexport – az 1995. évi 124,4 millió dolláros kivitelt követően – dinamikusan nőtt, megközelítette a 229 millió dollárt.
Ráadásul a külföldi vevők most is olyan országokból érkeznek, amelyek hagyományosan jó piacai a magyar húsiparnak. Ha azonban az exportált malacból Spanyolországban, Németországban vagy éppen Olaszországban hizlalnak vágósertést, akkor ennek következtében a magyar húsipari termékek kiszorulnak az ottani piacokról. A malacexporttal a termelők maguk alatt vágják a fát.
A Sertéstenyésztők Országos Választmányának elnöke, Balázs Mátyás szerint mindenképpen szükség lenne mintegy tízforintos kilogrammonkénti minőségi felárra. Az EUROP minősítési rendszer legfelső, “E” osztályába tartozó minőségi vágósertés irányárának számításaik szerint el kellene érnie a kilogrammonkénti 267,5 forintot. Ez az összeg már mintegy 12-15 százalék jövedelmet is tartalmazna. Választmányi adatok alapján a kilencven-száz kilogrammos vágósertés kilogrammonkénti előállításának önköltsége – zömmel a takarmányár-robbanás és az egyre dráguló energia miatt – már 220-230 forint. Ezzel szemben a húsipar általában nem fizet többet 215-225 forintnál, mert a pluszforintokat sem a fogyasztói, sem az exportárakban nem tudja érvényesíteni.
A végeredmény lesújtó. A választmány adatai szerint tavaly mintegy 8 milliárd forint veszteséget könyvelt el a sertéságazat – az idei első negyedévben további kétmilliárdot – míg a húsipar, szintén termelői adatok szerint, legalább ötmilliárd forint nyereséget ért el. Az iparosok szerint azonban szó sincs arról, hogy ekkora jövedelmre tettek volna szert.
Szakértők szerint az ugrásszerűen megnövekedett malacexport hátterében az áll, hogy a termelők szabadulnak a hízóalapanyagtól. A ráfizetéses hizlalás helyett – gazdaságonként eltérő nyereséggel – egy 15-25 kilogrammos élősúlyú malacot legalább 1500-2000 forintos haszonnal adnak el. Ez azonban nagyon veszélyes: a húsvertikum további leépülését vetíti előre.
Ezt a KSH adatai is megerősítik: az állatállomány tovább csökken. Az 1996. március végi több mint 5,5 millió sertés után egy évvel később hatszázezerrel kevesebb, 4,9 millió állat volt az ólakban. Ennél is vészesebben fogynak az anyakocák. Tavaly tavasszal 456 ezret számláltak, az idén már csak 351 ezret. Ezért is segíti a szaktárca az állomány növelését. Az agrártermelés 21,18 milliárd forintos támogatási keretéből – a hímivarúak mellett – a nőivarú tenyészállatok beállítására is állami támogatást kaphat a termelő. Tenyészkocasüldőre állatonként 6-15 ezer forintot, tenyészüszőre 30 ezer forintot, tenyészjerkénél és kecskegidánál 6-8 ezer forintot. Az állattenyésztési támogatásra 1,4 milliárd forintot, a biológiai alapok támogatására 0,4 milliárd forintot különített el az agrártárca 1997-re.
A kialakult helyzetre tekintettel a tenyésztők választmánya indítványozta, hogy az állam minőségi ártámogatással tegye jövedelmezővé a hizlalást, mert enélkül lehetetlen helyzet alakul ki az ágazatban. A javaslatot a szaktárca agrárrendtartási hivatala is támogatja, az Agrárpiaci Rendtartás Tárcaközi Bizottsága május 15-i ülésén el is készítette ajánlását a földművelésügyi miniszternek. (Lásd keretes írásunkat.)
Időközben ugyanis világossá vált: a húsipar a saját zsebéből nem hajlandó többet fizetni a jelenlegi árnál. Ezt azzal indokolják a felvásárlók, hogy a forgalom zömét jelentő belső piacon a kereslet változatlanul csekély: húsipari termékekből a nyolcvanas években mintegy 50 kilogrammot vásárolt átlagosan egy fogyasztó, tavaly már csak 27-28 kilogrammot. A fogyasztás a legutóbbi, március-áprilisi áremelés után is csökkent. A jelentős, 18-20 százalékos áremelés mögött viszont az áll, hogy tavaly mindössze 3-4 százalékos átlagos fogyasztói áremelkedést tudtak érvényesíteni a feldolgozók a hústermékeknél. A húsosok azzal érvelnek, hogy a hizlalás azért ráfizetéses, mert alacsony a termelés színvonala, hatékonysága. Az EU sertéstartói jobb súlygyarapodást és színhúskihozatalt érnek el, így olcsóbban tudják adni a húst is. (Az élőtömegre vetített hasznos húsrészek aránya a fejlett, nagy sertéstenyésztő országokban a hatvan százalékot közelíti. A magyar kistermelőnél ez átlagosan 47-52, a nagyüzemi hizlaldákból származó jószágoknál pedig 52-55 százalék. Fontos mutató a szalonna vastagsága – minél vékonyabb, annál jobb – amely a háztáji sertéseknél akár a tíz centimétert is közelíti, a nagyüzeminél hét centiméter alatt van – a nyugati 4-6 centiméteres átlaggal szemben. A takarmányhasznosításban is van behozni való. A hazai kistermelők zöme csaknem négy kilogramm takarmányból állít elő egy kilogramm élőtömeget, a nagyüzemekben 3-3,5 kilogrammból, az uniós gazdák pedig 2,5-3,2 kilogrammból.
Horváth Ernő, az ISV Rt. vezérigazgatója szerint nem a fajtákkal van baj. A magyar hibridek legalább olyan teljesítményre, sőt esetenként többre is képesek, mint az uniós “vetélytársak”, de nem megfelelő a tartás, a takarmányozás. A takarmánykeverékekben sokszor kevés a fehérje, a gazdasági abrak, mert drága, és az árakban az átvevő gyakran nem “méltányolja” a hús minőségét.
Ugyanakkor a több mint tízmillió sertés feldolgozására berendezkedett hazai húsipar nem tudja lekötni termelőkapacitását, ezért sok vállalat alacsony hatékonysággal termel. A feketegazdaság nehezíti helyzetüket. Egyes számítások szerint a tőkehúsforgalom fele már az illegális csatornákon keresztül bonyolódik; becslések szerint évente mintegy egymilllió sertés végezi “feketevágóhidakon”.
A termelők mindenesetre úgy vélik: az előállítás tetemes költségeit a világpiacinál jóval drágább takarmány magyarázza. A gabona, kukorica és árpa 1995-ös árrobbanása után a keveréktakarmány kétharmadát alkotó gazdasági abrak két- és félszeresére drágult (9,5-10,5-ről 25-28 forintra kilogrammonként), de mintegy húsz százalékkal többe kerül a gyógyszer és a premix is. A fehérjekomponens, a szója tonnája két évvel ezelőtt még 44-45 ezer forint volt, jelenleg több mint hetvenezer forintot kell adni érte.
Ezt a költségnövekedést a választmányi elnök szerint azok a húsipari cégek is tapasztalják, például a Zalahús Rt. (Figyelő, 1996/16. szám), amelyek saját hizlaldákat vásároltak, hogy olcsóbb legyen számukra a nyersanyag.
Terméktanácsi információk szerint a harmadik-negyedik negyedévben várható sertéshiány elsősorban a dunántúli feldolgozókat sújthatja, mert az Alföldön több a sertés. Ezt persze befolyásolhatja, hogy a vágóhidak nemcsak szűk körzetükből, hanem az egész országból vásárolnak.
A hiánynak ma még nincs számottevő jele. Az idei első négy hónapban a szerződéseknek megfelelően, rendben szállították a termelők az alapanyagot a győri Ringa Rt.-nek. Jankó Ferenc vezérigazgató szerint ez azonban nem jelenti azt, hogy az év második felére, június-augusztusra nem csökkenhet jelentősen az alapanyag. Néhány éve az is előfordult, hogy emiatt csak 50-60 százalékos kapacitással dolgozott a cég a nyári hónapokban.
Kedvezőtlen változás most is bekövetkezhet, annak ellenére, hogy a társaság – rátartással – szerződést kötött a szükséges több százezer sertésre. Sertéshiányos időkben ugyanis egyes termelők fütyülnek a szerződésre, végül annak adják a jószágot, aki leadáskor többet fizet. Ezért a vágóhídnak több sertésre kell szerződnie, mint amennyire valóban szüksége lenne.
Arról Jankó Ferenc nem tudott nyilatkozni, hogy a húsfeldolgozók tavaly valóban elérhettek-e ötmilliárd forintos jövedelmet, ahogy azt a termelők feltételezik. A Ringa a maga csaknem 15 milliárd forintos árbevételével csak mintegy 200 millió forintos nyereséget könyvelhetett el; ez még az élelmiszeriparban sem számít jó eredménynek.
Az átmeneti értékesítési zavarokat persze könnyebben átvészelné a húságazat, ha létrehozná azt az intervenciós alapot, amelyre az agrárrendtartási törvény is ösztönöz. (Azt azonban még becsülni sem lehet, hogy körülbelül mennyi pénz folyna be a valamikori kasszába, mert miként az állatállomány, úgy a piaci szereplők – különösen a kisárutermelők és piacra termelő tenyésztők – száma is gyakran változik. Mivel a terméktanácsi tagság nem kötelező, csak a néhány ezer nagyobb hizlaló, feldolgozó vállakozás jöhet szóba tagként. A leendő kasszában tehát lehet néhány tízmillió forint is, de több százmillió is.)
A terméktanács tagjai általában mind elismerik, hogy szükség lenne az intervenciós kasszára – amelyhez árbevételük egy ezrelékétől öt százalékáig járulnának hozzá a termékpálya szereplői -, de befizetni önszántából senki sem akar. Enélkül pedig hiába várják az állami pénzsegítséget. A termelők például azért nem hajlandók fizetni, mert a hizlalás veszteséges; azt mondják, előbb azt tegyék jövedelmezővé a szabályozókkal. Az iparosok pedig azért nem akarnak fizetni, mert úgy vélik, a pénzből nemcsak a feldolgozókat segítenék. Nem lesz könnyű megállapodniuk, pedig az idő sürget. A szakminiszter ugyanis kijelentette, a termékpálya résztvevőinek szervezetlenségéből fakadó piaci zavarokat nem kívánja az adófizetők pénzéből orvosolni…
A Földművelésügyi Minisztérium Agrárrendtartási Hivatalának illetékese elmondta: nem tudni előre, hogy az EU-importigénynek a sertésjárványok miatti növekedése mennyire lesz tartós. Két-három hónapig bizonyára több sertést lehet majd eladni az Unió piacán, de óvott a túlzott várakozásoktól. Demeter János a Figyelőnek úgy nyilatkozott: a megnövekedett kereslethez a jelenlegi 4,8 milliós hazai sertésállomány elegendő árualapot ad, hiszen a hazai kereslet az év első felében várhatóan nem növekszik. Ezzel szemben az őszi hónapokban az alacsonyabb sertésszám miatt erősödik a kereslet, a felvásárlási árak várhatóan nőnek, s ezzel kiegyensúlyozottabbá válik az értékesítés. A európai uniós kereslet két-három hónapig tartó növekedésére azonban vakmerőség lenne túl nagy állománynöveléssel válaszolni – szögezte le Demeter, aki kifejtette: jóllehet a hazai sertéságazat mintegy hét-nyolcmilliós állatszámra rendezkedett be, a belső fogyasztás csökkenése miatt csak mintegy ötmillió sertés tartása indokolt. A mostani extra keresletet nem számolva az EU-export kiegyenlített, mintegy 25-30 ezer tonna csontoshús évente – a belpiacon 300 ezer tonna terméket vásárolnak a fogyasztók. (A teljes élőállat- és állatitermék-export évek óta 160-200 millió dollár között változik, az összes húsipari kivitel 250-300 millió dollár. Utóbbi az összes élelmiszer-gazdasági export mintegy egy tizede.) A magyar hús azonban sokszor alulmarad más országok exportjával szemben – például a FÁK-piacon -, mert mások jelentős állami támogatással szállítanak oda.
A sertéságazat szereplői szívesen növelnék a termelést; úgy látják, a “labda” a kormánynál van. Szerintük jóvá kellene hagynia az Agrárpiaci Rendtartás Tárcaközi Bizottsága (ARTB) ajánlását s a minőséghez kötött támogatást. Így az EU-ban kínálkozó új üzleti lehetőségeket is ki tudnák használni. A tét nagy: a magyar szállítók vagy növelik exportjukat, vagy elvesztik az Unióban piaci részesedésük jelentős részét, s jó néhány német, olasz, spanyol kereskedelmi láncból kiszorulnak. Sőt, az állategészségügyi, környezetvédelmi bajok, az állatvédők elől keletre menekülő tőkeerős holland, dán sertéstermelők már Lengyelországban is megvetették a lábukat. Ezzel soha nem látott versenyre késztetik a magyarokat a CEFTA-ban és a FÁK-országok piacán…