Az 1997-re jósolt 4,4 százalékos nemzetközi növekedés több mint tíz év óta a legmagasabb ütemet jelenti. Ez a teljesítmény földrajzilag kiegyensúlyozott lesz, azaz a legtöbb fő országcsoportban (fejlett gazdaságok; fejlődő országok; a volt szocialista “átalakuló gazdaságú” országok) 2,5 százalék feletti.
A növekedés üteme valószínűleg 1998-ban is tartható lesz, mert a kontinentális Európa gyorsulása átveszi a stafétabotot a lassuló USA-tól, Nagy-Britanniától, Japántól és a fejlődő gazdaságoktól. A Valutaalap közgazdászainak megfogalmazásával élve: “Kevés jele van olyan feszültségnek és egyensúlyhiánynak, amely általában az üzleti ciklus hanyatlását vetíti elő.” Az infláció nyomott, a fiskális egyensúlyhiányt kezelik, és az árfolyamok megfelelnek a tágabb gazdaságpolitikai célkitűzéseknek.
Az országonkénti bontásban a jelentés a legjobb jegyet az USA-nak és Nagy-Britanniának adta, noha a Valutaalap felhívja a figyelmet, hogy mindkét országban erősödik az inflációs nyomás. Tavaly október óta az IMF az idei növekedési prognózist az USA esetében 0,6 százalékponttal, 3 százalékra, Nagy-Britannia esetében pedig 0,4 százalékponttal, 3,3 százalékra emelte. Az USA-ban azonban az IMF szerint arra lenne szükség, hogy a Fed márciusi rövid lejáratú kamatemelése után további szerény mértékben emelkedjenek a kamatlábak. Nagy-Britanniában szigorúbb monetáris politika szükséges a bejelentett inflációs célok megvalósítása érdekében.
Más országokat és térségeket is rózsaszín szemüveggel szemlél az IMF. Tavaly a világ vezető hét hatalma közül Japánban volt a legerősebb növekedés. Noha ez az idén a fiskális politika szigorodásával várhatóan szerényebb mértékű lesz, az IMF szerint az ország fellendülési pályán marad.
1997-ben a legnagyobb javulás a kontinentális Európában várható: Németországban és Franciaországban ismét 2,5 százalék körüli hosszú távú növekedésre lehet számítani.
A fejlett országok gyors bővülése nem sokat változik az elkövetkező néhány évben. A Valutaalap dicséri a szerkezeti reformokat és az okos fiskális politikát. Az átalakuló gazdaságokban – tehát a mi csoportunkban – viszont növekedett a legjobbak és a legrosszabbak teljesítménye közötti különbség.
Az inflációt a fejlett gazdaságok várhatóan kordában tudják tartani: 1997-ben és 1998-ban kevéssé változik az 1996-os 2,4 százalék, bár a Valutaalap feltételezése szerint szigorítani kell a monetáris politikát azokban az országokban, ahol erősödik az inflációs nyomás. Az elkövetkezendő két évben még a fejlődő és az átmeneti gazdaságú országokban is várható a fogyasztói áremelések határozott lassulása.
Az IMF az általában kedvező kilátásokkal kecsegtető forgatókönyvben négy veszélyzónát említ.
Ami Európát illeti, a jelentés szerint ugyan a Valutaalap várakozása szerint a nagyobb kontinentális gazdaságok a jövő évben megfelelnek az EMU konvergencia kritériumainak, a három legnagyobb gazdaságban azonban (német, francia és olasz) a jelenlegi politika folytatása esetén 1998-ban a fizetési mérleg deficitje meghaladja a GDP 3 százalékát, tehát az EMU-kritériumot.
A magas munkanélküliség fennmaradása és a lassú növekedés arra kényszerítheti Európát, hogy vállalja az EMU beindításának késleltetését. Ez felbolydíthatja a pénzügyi piacot. Az IMF-jelentés megismételte, hogy az európai kormányoknak meg kell oldaniuk hosszú távú strukturális problémáikat, amelyek magas szinten tartják a munkanélküliséget és emelik a szociális kiadásokat.
A második veszélyzóna a részvénypiac érzékenysége. Az IMF osztja Alan Greenspannek, a Fed elnökének azt az aggodalmát, mely szerint a részvényárfolyamok tavalyi felfutása arra a várakozásra épül, hogy a nyereségek továbbra is erősen növekszenek – ez pedig korántsem biztos. Az 1987-es részvénypiaci korrekciót megelőző helyzettel ellentétben azonban most kevés jel utal arra, hogy az inflációs burjánzás a gazdaság többi részére is átterjedt volna. “A legtöbb erős részvénypiaccal rendelkező országban nem mutatkozik az eszközök általános, a nagyobb mértékű eladósodottság által befolyásolt általános túlértékelése” – írja a jelentés.
A harmadik, az IMF által említett problematikus kérdéskör az erős tőkeáramlás a posztszocialista átmeneti gazdaságokba. Ez kulcsfontosságú tényező lehetett az említett országokban a befektetések és növekedés ösztönzésében. A magasabb nemzetközi kamatlábak és a posztszocialista országok pénzügyi problémái azonban veszélyeztethetik a nagyarányú befektetések folytatódását.
Végül az IMF szerint a negyedik veszélyzóna a bankcsődök növekvő kockázata. Az utóbbi években a feltörekvő piacok gyors növekedését nem kíséri körültekintő hitelezési gyakorlat. A devizaárfolyamok kockázata is hátrányosan érintett egyes bankokat, miután a külföldről beáramló tőke iránya módosult.
A potenciális veszélyek ellenére a jelentésből kiderül, hogy az IMF meggyőződése szerint a világgazdaság hosszú távú prognózisa jelentősen javult az 1990-es években. A Valutaalap ezt jórészt a nemzetközi üzleti élet globalizálódásának tulajdonítja. A globalizáció erősödését azonban – elsősorban a fejlett gazdaságokban – gyakrabban tekintik veszélynek, mint kedvező lehetőségnek. Az IMF közgazdászai hosszú elemzésben vizsgálják, hogy jogosak-e ezek a félelmek. Azt kutatják, hogy a globalizáció mennyiben felelős a fejlett ipari országokban a gyáripari foglalkoztatás arányának csökkenéséért, valamint az alacsony képzettségű dolgozók bérének zuhanásáért. Következtetésük szerint a globalizáció “mint olyan” csak kis mértékben befolyásolta ezeket a változásokat. Elsődlegesen az ipari termelékenység rohamos javulásával magyarázzák, hogy a gyáriparról a szolgáltatásokra tevődött át a foglalkoztatás súlypontja. Az elemzés szerint ugyanakkor az alacsony képzettségű munkások bérének relatív csökkenése nagyrészt annak a technológiai váltásnak a következménye, amely fokozta a képzettebb munkaerő iránti keresletet. “A globalizáció hatása egyik téren sem elhanyagolható, de nem jelentős; az összes ezen a téren bekövetkezett változásnak csak mintegy 10-20 százalékáért felelős” – fogal-mazta meg a végkövetkeztetést Graham Hacche, az IMF közgazdásza.
Az IMF-jelentés szerzői ehhez hozzáfűzik, hogy a globalizáció jelentős hatást fejt ki a tőkepiacokra. A “globális pénz” a gazdaságpolitika alakulásától függően igen gyorsan áramlik az egyes országok között, s ez a korábbinál sokkal nagyobb felelősséget hárít a kormányokra abban, hogy az adott ország számára kedvező áramlási irányt ösztönző gazdaságpolitikát alakítsanak ki.
