Csillag István
A polgári demokráciákban a miniszterelnök állandó jelzője: a törvény első szolgája. A polgári demokráciákban nincs szükség rendkívüli képességű férfiakra, rendkívüli intézkedésekre, válságkezelőkre, mert a gazdaság és a társadalom működik magától, sőt: magától működik. Nincs szükség arra, hogy a rendkívüli államférfiak, erejüket nem kímélve, saját vállukkal támasszák alá a társadalom és a gazdaság ingadozó építményét. Nincs szükség rá, hogy kiékeljék a gerendázatot, még kevésbé, hogy beékelődjenek a működés rendszerébe. Jóllehet, e szerencsés országokban mindig egy-egy nagy formátumú politikus viszi a prímet, de mindig nagyobb megrázkódtatások nélkül találnak új kormányfőt; a nagy kormányos ezekben az országokban csereszabatos, hiszen nem az uralom törvényét kell elismertetni, hanem a törvények uralmát. Ez pedig jól belátható, “korszerűen” fogalmazva eléggé transzparens ahhoz, hogy akár egy középszerű, de a törvények iránt kellőképpen alázatos politikus érvényre juttassa a törvények szellemét.
Nem véletlen, hogy minden dinamikus pártaktíva mindig a rendkívüli intézkedéseket igénylő válsághelyzettel indokolta a törvényeket lábbal tipró vagy szemérmesen felülíró intézkedéseit: a gabonaválságra reagáló Sztálintól a Szolidaritást eltipró Jaruzelskiig, a gazdasági rendkívüli állapot bevezetését mérlegelő Grósz Károlytól a balkáni háborút kirobbantó Milosevicsig. A törvényes, ámde túlságosan lassú eljárások miatt türelmüket vesztő, jobbító szándéktól átitatott kis-nagyemberek nem azért tették zárójelbe a társadalmi vagy gazdasági autonómiákat, mert mindent maguk alá akartak söpörni. Ugyan! Csak nem bírták nézni, hogy az adott válsághelyzetben milyen lassan, botladozva, hibákkal és tévedésekkel tarkítva alakul ki a megoldás. Az értelmetlen áldozatokat akarták megfelelő válságkezeléssel elkerülni; olcsóbb, gyorsabb, hatékonyabb megoldásokkal csökkentve a lakosság terheit.
Timur és csapatának úttörője nem ülhet tétlenül – főleg, ha politikai vezető -, amikor mások szenvednek; nem várhatja ölbe tett kézzel, amíg a törvényes rend által diktáltan jön létre a kapcsolat a lehetőségek és a tényleges lépések között. Rövidre kell azokat zárni! Márpedig, aki személyében zárja rövidre a lehetőségek és a valóságos lépések közötti kapcsolatot, az a rövidzárlatok tüzében ég, nagyfeszültségben. Akiben pedig állandóan a háztartási váltóáram többszörösén lüktet a cselekvés feszültsége, az a háztartások küszöbét is átlépi, ha nem talál magának távlatos problémát, magasfeszültségű távvezetékeket.
– De miért ez az egész eszmefuttatás? Mert, úgy tűnik, eljutottunk a polgári demokrácia küszöbére. A gazdaság autonóm módon kezd működni; nincs szükség, de a törvények tiprása nélkül már lehetőség sem a válságkezelők állandósult nagyfeszültségére. A gazdaság szereplői a rövidzárlatok robotosai nélkül is megtalálják egymást. Arról természetesen nincs szó, hogy olyan ütemű gazdasági növekedés indult volna meg, amely megélhetést és tisztes perspektívát kínálna az elszegényedett tömegeknek. Arról sem, hogy elhárult volna az egyensúlyvesztés veszélye. Amiről azonban igenis szó van: hosszú idő után végre remény van arra, hogy a gazdaság szekere elinduljon; hogy versenyképes magyar áruk piacot hódítsanak maguknak; hogy ne az állami rokkantnyugdíj jelentse az egyedüli biztonságot. Igenis szó van arról, hogy az egyedülálló magyar szerkezeti arányosság – hogy minden, jövedelmét a piacról szerző felnőttre két, jövedelmét a költségvetési szektorból (közszolgálati, közalkalmazott, munkanélküli, nyugdíjas) szerző felnőtt jut – alig észrevehetően, de enyhült. Még mindig a parlamenti honatyák jó és rossz kedvétől, demagógiájától és realizmusától függ közel ötmillió honfitársunk jövedelme és fogyasztása, de már kezdünk rájönni, hogy az állam csak a piacon tevékenykedők adóiból nyújthat biztonságot. Túl nagy árat fizetünk azért, hogy ez fennmaradjon, és a válságkezelők, a pártaktívák növelik ezt az árat, amikor a választásokra készülve kékre festik az eget adóinkból.
Szomorú jövő vár az aktivistákra: csupán a törvények uralmát kell fenntartaniuk. A gazdaságét éppúgy, mint a parlamenti törvényekét. Nem valami felemelő feladat, sőt, szürke és unalmas, a polgári demokráciákban azonban az emberek nyugodtan szeretnek aludni. Tartanak az ötletes, határozott, merész emberektől. A nagyfeszültségű, rendkívüli ember ugyanis rendkívüli helyzetet igényel – és teremt. Ritka, hogy a nagy politikusok “a dolgok a maguk megszokott és világos rendszerükben oldódnak meg” mindennapi biztonságérzetét adják. József Attila egyik versében írja: “Az Isten úgy segített, hogy nem segíthetett.”
Talán van esélyünk arra, hogy a törvények uralma és a politikusi önuralom váltsa fel az uralom törvényét.
(A szerző a Pénzügykutató Rt. igazgatója)
