Nem, a kárpótlásnak nem lesz vége. Ezt a folyamatot nem lehet csak úgy befejezni, legfeljebb ideig-óráig lezárni. A kárpótlók logikája szerint ugyanis bőven akad még kár, s így pótolnivaló. Még végtelen sok történelmi igazságtalanság miatt lehetne elégtételt nyújtani – a Doberdónál elesett kiskatonák leszármazottaitól egészen Szvatopluk utódaiig. De kárpótlás járhatna így akár a Honfoglalás avar és besenyő áldozataiért, vagy a hatalom nyomására értéke alatt – egyetlen fehér lóért – megszerzett Kárpát-medencéért is. Miért csak az elmúlt fél évszázadban szenvedők legyenek kivételezettek?
Pedig még közülük sem került sorra mindenki. Lassan elindulhatna például a kárpótlásokkal hátrányba kerültek pótkárpótlása. Jöhetnének a föld nélkül elbukott szövetkezetekből földönfutóvá lett parasztok, állattenyésztők, traktorszerelők, egészen az állástalanná lett szakszervezeti megbízottakig. S persze beadhatnák igényüket azok a vétlen polgárok is, akik a kárpótlásként kiadott, több száz milliárd forint értékű jegy és életjáradék fedezetét a költségvetésbe adók formájában befizetik.
A kárpótlást annál is inkább folytatni kellene, mert sikeres, munkahelyteremtő vállalkozásnak bizonyult: százaknak, ezreknek nyújt megélhetést. Földmérők, nyomdászok, hivatalnokok, szakértők, ügyvédek, jogászok, bírák, rendőrök seregének adott – és ad még évekig – mindennapi elfoglaltságot a lezárt kárpótlás utóélete is. Gondoljunk csak a jogvitákra, az elgazosodott földekre, az ellopott értékpapírokra. S akkor még nem is beszéltünk a kárpótlásijegy-nepperekről, a dunántúli földkupecekről, s a “zsebszerződéssel” földet szerző külföldi és hazai birtokosokról.
Sőt, többé kevésbé talán jól jártak még maguk a kárpótoltak is. A kárpótlás, életjáradék formájában, a megélhetés esélyét jelentheti a kisnyugdíjasnak; kenyeret – igaz keserű, sovány szeletet – a parányi parcellán próbálkozó kényszervállalkozónak; munkát a jobb híján bérelt földön termelő szövetkezet könyvelőjének, aki a parcellatulajdonos percentjét kiszámítja, s a revizornak, aki a bérlet utáni adót ellenőrzi. Felsorolni is sok lenne minden kárpótlásból élőt.
S ez akkor is igaz, ha a kárpótlás nem – nem is lehet – igazságos. Mert hogyan is lehetne az elvesztett emberéletet, a tengernyi kínt – futószalagon – tisztességgel elbírálni, pár címeres papírral ellentételezni? S hogyan is veheti bárki a bátorságot egy régen megváltozott világban, hogy évtizedekkel ezelőtti sérelmekért egyesek kezéből elvegye a kenyeret adó gyárat, földet, és azt másnak adja?
S éppen mert nem igazságos, a kárpótlás – tarlótűz gyanánt – újból és újból lángra kaphat. Elég lehet néhány sértett öregúr, és indulatukban lehetőséget látó politikus, hogy hasonló folyamat beinduljon, netán újabb több évre szóló felfordulást okozva. A kárpótlás ugyanis önmagában nem cél, hanem milliárdos üzlet. Akár nagy társadalmi áldozatok és új feszültségek árán is, de hatalmas értékek újraosztásának eszköze. Az igazságosztás álarca mögé rejtett, esetenként jó szándékú, de cseppet sem igazságos folyamat egyetlen gazdasági célja a tulajdonszerkezet megváltoztatása lehet. Magyarán az eredeti tőkefelhalmozás, amely valóban a rendszerváltást szolgálja.
Ha így is hirdetik meg, akkor az elmúlt hét esztendő talán kevesebb csalódást és kiábrándultságot okozott volna.
