Pár héttel ezelőtt a világ tőzsdéinek rakoncátlankodása a szokásos hevességgel érintette a pesti tőzsdét is. Bár másnaptól az üzletelés visszatérni látszott a régi kerékvágásba, a kétely árnyéka továbbra is ott lebegett a börze felett. A nemzetközi piacokon ugyanis az idegesség folytatódott, itt meg senki sem értette, hogy a határidős üzletelés, valamint a lombardhitelezés alatt kifekvő befektetők és brókereik súlyos likviditási problémái miként oldódhatnak meg varázsütésre.
E gyanú aztán a múlt héten beigazolódott. A tőzsdeindex tovább zuhant – látszólag minden különösebb ok nélkül, hiszen ezt még Hongkongra, vagy a Dow Jones-ra sem lehetett ráfogni. Persze ekkor már mindenki tudta, hogy a lombardhitel a bűnös, s az árfolyamokat a kényszerlikvidálások jól ismert lavinaszerű mozgása vitte szabadesésbe. Össze is ültek bankárjaink, és ahogy kell, tagadtak: mi nem lombardozunk, nem is valami jó üzlet, azt sem tudjuk mi az.
A név eredete a világon mindenhol a konzervatív bankárokat juttatja az ember eszébe – Londonban még a City egyik utcáját is az egykor Lombardiából ide érkező bankárok hazájáról nevezték el. Nálunk viszont mára e fogalom vörös posztóvá kezd válni. Mindenesetre most majd mindenki látványosan pálcát tör a lombardozás felett, és ezzel – gondolom – minden meg is lesz oldva. Pedig mielőtt kiöntenénk a fürdővízzel együtt a gyereket is, érdemes egy kicsit elgondolkozni.
A nem éppen jól sikerültségéről elhíresült új értékpapítörvényt lapozgatva először is az tűnik az ember szemébe, hogy befektetési – magyarul lombard – hitelt csak befektetési társaság nyújthat. Márpedig az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet ilyen engedélyt eddig csak két cégnek adott. Bár a törvény különböző szabályainak jogerőre emelkedése az átmeneti időszakban hagy némi mozgásszabadságot, azért érdekes, hogy ez a lombardozás mennyire elharapódzott. Már azon ténynek is óvatosságra kellene intenie a befektetőket – ne adj’ isten a hatóságokat -, hogy nem éppen a tekintélyesebb szolgáltatók erőltették ezt a műfajt. Az is érdekes, hogy erről a szörnyű lombardról egészen őszig senki nem hallott, vagy nem akart hallani. Amikor egy amúgy jól értesült jegybankos ismerősömtől nyáron azt tudakoltam, vajon a pénzügyi rendszerben mennyi is lehet a lombardhitel, azt a választ kaptam: a hitelintézetek nem jelentik effajta forgalmukat.
A lombardozás egyik legfőbb problémája azonban üzleti természetű, és javarészt az emberek egészséges pénzsóvársága – és egyben pénztelensége – hajtja. A lombard ugyanis, hasonlóan más kiegészítő élvezeti cikkekhez, mindenkinek jó. A bankot busás bevétellel kecsegteti, mert kellő konzervativizmus mellett bombabiztos (egészen a tőzsdekrachig), ugyanakkor hat-nyolcszáz bázispontot lehet az irányadó kamatláb felett a lelkes befektetőre ráterhelni. Utóbbinak ez persze fel sem tűnik, hiszen a saját tőkére jutó nyeresége még így is mesés. A bróker sem panaszkodhat, hiszen ilyenkor a jutalékokat is könnyebben emészti meg a befektető, arról nem is beszélve, hogy sok brókernek ennek hiányában még forgalma sem lenne. Végül bizony jó volt ez mindannyiunknak, mert enélkül nem nagyon lett volna nyolcezer pont felett a BUX, s nem lehetett volna a magyar gazdasági csodát ilyen hevesen alátámasztani a tőzsde teljesítményével. Akkor viszont mi a baj a jó öreg lombarddal?
E hitel gazdasági szükségszerűségéről hosszú vitát lehetne nyitni, hiszen a részvénybefektetések forrásának mégiscsak a gazdaságban meglévő saját tőkének – s nem pedig az adósságnak – kellene lennie, különben a részvények révén bevont vállalati tőke sem teljesíthetné sajáttőke-funkcióját. Ugyanakkor, ha a lombardhitel likviditászavarok esetén áthidaló finanszírozást biztosít a befektetőknek, akkor az növeli a piac stabilitását. Ha viszont pusztán a befektetők hosszú távú vásárlóerejének növelésére irányul, veszélyes fegyverré válik. Különösen így van ez fejlődőben lévő piacon, tanulatlan befektetők és tapasztalatlan pénzügyi szolgáltatók esetében.
Egyszóval ezt a játékot ma Magyarországon ki kellene venni a gyerekek kezéből. S ugyanez igaz másik kedvenceinkre: a határidős, illetve származékos termékekre is, amelyek még nagyobb befektetési tőkeáttételt biztosítanak, és ezáltal még nagyobb ingadozást vihetnek a piacokra.
A befektetési hitelezés – ha szabályozása figyelembe venné a piac és résztvevőinek érettségét, illetve az intézményrendszer tűrőképességét – inkább értékeivel, mintsem veszélyeivel vonulhatna be a köztudatba. Az ehhez szükséges korlátozások persze tízmilliárdos nagyságrendben vonnának ki forrásokat a részvénypiacról (ez piaci késztetésre az elmúlt napokban részben meg is történt). Ennek nyomán a hazai magánbefektetők súlya csökkenne, míg az intézményiek ismét nagyobb szerephez jutnának. Mindezzel persze csak azt ismernénk el, hogy a tőzsdefejlesztésben pár száz évet át lehet ugrani. Elemi piacfejlődési stádiumokat- így például a hazai sajáttőkeágú források megképzését – azonban nem lehet büntetlenül kihagyni.
(A szerző Concorde Értékpapír Rt. ügyvezető igazgatója)
