Nem érdemes belesírni a kiömlött tejbe – mondják a gyakorlatias britek. Mi, magyarok másképpen szeretünk élni: időnként kiborítjuk a tejet, hogy legyen mibe belezokogni. November 16-án például – egyedül az első csatlakozási kör három országa közül – megrendezünk egy teljességgel szükségtelen népszavazást a NATO-csatlakozásról. Az egyetlen olyan nemzeti léptékű politikai ügyről, amelyben a demokratikusan választott, abszolút legitim magyar Országgyűlés valamennyi pártja egyetért.
Nyugodtan, parlamenti döntéssel el lehetett volna intézni az egész ügyet. Ehelyett mi kiborítjuk a tejet, hogy politikusaink hónapokon keresztül sírva-ordítozva tocsogjanak benne, produkálva az ország, sőt a világ – az igazi befogadási döntést meghozó amerikai szenátus – előtt egy méltatlan, a határon kívüli szemlélő számára tökéletesen érthetetlen színjátékot. Csak azért, hogy a végén valamennyien visszatérjenek a kiindulópontra, és egymás vállát átkarolva kórusban kérjék az addigi látványt egyre fokozódó csömörrel szemlélő “népet”: ugyan, járuljon már lelkesen az urnákhoz és szavazzon igennel a NATO-csatlakozásra.
Az összes pártvezérrel tökéletesen egyetértek abban: ez a lépés valóban történelmi esélyt jelent az ország számára, hogy intézményesen, a szó teljes biztonságpolitikai értelmében is a Nyugathoz tartozzunk – amiért egyébként a tatárjárás óta hiába kiáltunk. Ezért hát biztosíthatom őket lelkes támogatásomról.
Csak azt nem értem, miért kellett előbb kiborítani a tejet. Miért kellett toporzékolva összekapcsolni egy valóban Nagy Ügyet (amelyben egyetértenek) számos kis üggyel, amelyekben joggal nem érthetnek egyet – mert erről az egyet nem értésről, annak törvényes lehetőségéről szól a képviseleti demokrácia.
Most egyébként éppen kiömlőben van egy másik kanna tej is. Közgazdasági kutatóintézeteink lázas buzgalommal próbálják kiszámítani: mibe kerül majd az országnak a NATO-csatlakozás. Ez már jobb minőségű tej mint az előbbi – legitim törekvés elemezni a vegyi összetételét. Hiszen az ország pénzéről (is) van szó.
Mielőtt e tevékenységet minősítenénk, lássuk az eddigi, lényegesebb információkat. Az egyetlen tény: az éves NATO-költségvetéshez annak 0,65 százalékával kell hozzájárulnunk. A cseheknek 0,9, a lengyelek 2,4 százalék körül. Ez afféle méltányos tagdíj.
Nemrégiben hivatalos forrásból az is elhangzott, hogy 2001-ig a GDP évi 0,1 százalékával kell növelni a katonai költségvetést, tehát a mai 1,5-ről 1,8 százalékra. Ugyanezt mondta a minap a GKI Gazdaságkutató Rt. kormánymegrendelésre készült tanulmánya és a miniszterelnök is. Nemzetközi összehasonlításban ezek elviselhető mértékek. A NATO-tagállamok átlagban a GDP 2,5-2,8 százalékát költik honvédelemre. A velünk összehasonlítható legszegényebb tagokból a portugálok 1,9, a görögök 3,5 százalékot. A velünk együtt csatlakozók közül a lengyelek több mint 3, a csehek 2,7 százalékot. Ezek az arányok tehát mind magasabbak a miénknél, mint ahogyan az egy főre jutó kiadásokat tekintve is nálunk jön ki a legalacsonyabb összeg: a csehek 115 és a lengyelek 80 dollárjához képest csupán 45 dollár évente. Igaz, a semleges Ausztria is a GDP alig több mint 1 százalékát költi, csakhogy a miénknél ötször nagyobb egy főre jutó GDP mellett, ami egy lakosra lebontva mintegy 250 dollárt jelent. Az már más kérdés, hogy egy osztrák polgár netán könnyebben viseli el a 250-et, mint egy magyar a 45-öt.
S az utolsó mondat talán már sejtetni engedi, hogy itt meg is kellene állni. A számok vizsgálata itt még értelmes, sőt kötelező – csak a jövőre ne kombináljunk. Csak ne mérjük a mérhetetlent. Csak ne mondjuk ki, hogy 2010-ig “reálisan” évi 4-5 százalékkal bővül a GDP (ezt ugyanis nem tudhatjuk), és ezért a NATO-csatlakozásunk ára könnyen viselhető, míg pusztán 2 százalékos növekedésnél összeroppannánk alatta (mert ezt sem tudhatjuk). És azt se számítsák ki nekem, illetve a közvéleménynek, hogy mennyivel lesz nagyobb a tőkebeáramlás, és hány munkahelyet teremt a csatlakozás. Mert nem tudhatják ezt sem.
Persze érvényes replika lehet, hogy a gazdaságkutatók dolga éppen az ilyen prognózisok készítése, és ezt teszik maguk az amerikaiak is. Erre azonban két viszontválasz is adódik. Az első: Amerika történelmi státusza nem változik, akár kibővül a NATO, akár nem. Ott tehát a “pénzkérdés” relatív fontossága értelemszerűen nagyobb, mint nálunk, ahol a történelmi-geopolitikai váltás jelentősége mindent háttérbe kell szorítson. A második: ott sem tudják, hogy mibe kerül a kibővítés. A nagy amerikai kutatóintézetek eddigi számításai több tízmilliárd dolláros szóródást mutattak. Clark tábornok, a NATO európai főparancsnoka a napokban ismerte el, hogy nincsen hivatalos, megbízható adat.
Azt mondják: decemberre lesz. Lehet, de az értéke mindig kétséges marad. Honnan tudják, hogy öt év múlva milyen lesz a Balkán? Honnan tudják, hogy öt év múlva milyen lesz az európai konjunktúra? Hogy ki lesz akkor az orosz elnök? Hogy meddig lesz független állam Ukrajna? Hogy öt vagy tíz év múlva lesz NATO-tag Románia, vagy még akkor sem?
Számoljanak tehát, akiknek ez a feladatuk, de ne vonjunk le a számításokból semmiféle következtetést a politikai cselekvés irányára nézve. Mert sem Washingtonban, sem Budapesten nem lehet tudni, hogy a NATO kiterjesztése mibe kerül. Csak azt lehet tudni – utólag -, hogy mibe került. A biztonság igazi ára akkor mérhető csak, ha elveszett. Mint a kiömlött tej.
