Csak munkát, izzadságot és korlátozásokat ígérhetek Önöknek – ezzel az átalakított Churchill-idézettel jelentette be Ciorbea román miniszterelnök február közepén, kereken két hónappal közép-jobb kormányának hivatalba lépése után azt a radikális gazdaságpolitikai fordulatot, amely bizonyos tekintetben az évtized elején bevezetett lengyel sokkterápiára emlékeztet. Romániának több mint hét évvel az 1989. decemberi forradalom után kellett tehát megkezdenie azokat a reformfázisokat, amelyek másutt már lezárultak.
Az elmúlt év végére az ország a pénzügyi válság szélére jutott, mivel az előző kormány és az általa nyomás alá helyezett jegybank a választások közeledtével erősen fellazította a pénz- és költségvetési politikát. A hatósági árak mesterségesen mélyre csúsztak, az átváltási árfolyamokat viszont magasan tartották. Az árszabályozás ellenére a drágulás ismét felgyorsult, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig 2,3 milliárd dollárra, vagyis a GDP 6,6 százalékára nőtt. A költségvetési deficit – az előző évi 4,1 százalék után – hivatalosan a GDP 5,7 százalékára emelkedett, ám tényleges nagysága a kvázi-költségvetési komponensek (például a nemzeti bank “puha” agrárhiteleinek) járulékos hatása miatt vitatott. (Ciumara pénzügyminiszter szerint az ilyen tételek beszámításával a hiány összege elérte a GDP 12 százalékát.)
Az új kormánynak egyrészt tehát fel kell számolnia az örökölt makrogazdasági egyensúlyhiányt, másrészt a régóta esedékes reformokkal le kell raknia a tartós fejlődés alapjait. A program széles fronton kezelte ezt a két kihívást, amennyiben a szigorú takarékossági intézkedéseket messzemenő liberalizációs lépésekkel és szerkezeti reformokkal kombinálta. Mindezt egyeztették a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal, amelyek az új kurzus támogatására április végén, illetve június elején összesen 1 milliárd dollár hitelt hagytak jóvá.
A program indulása után az új kormány rendkívül gyorsan “lépett” az ár- és árfolyam-liberalizálás, illetve a költségvetési- és pénzpolitika szigorítása felé is. Ez szinte vad korrekciókhoz vezetett: az átváltási árfolyam az év elején először 4 ezer lej/dollárról mintegy 9 ezer lej/dollárra esett vissza, mielőtt a jegybank kamatemelésekkel és likviditási megszorítással ellenlépéseket tudott tenni. Ezt követően hamarosan megindult a tőke visszaáramlása, amennyiben a vállalatok repatriálták az exportból szerzett devizabevételeiket, sőt a háztartások devizamegtakarításaikat lejre váltották át. Az ilyen új lejkereslet hatására az árfolyam az utóbbi hónapokban ismét 7 ezer lej/dollár körül stabilizálódott. A további nemkívánt felértékelődés megakadályozására a nemzeti bank nagyobb mennyiségű dollárt vásárolt, és ezzel egyidejűleg (még mindig elégtelen) deviza- és aranytartalékait május végére 1,5 milliárd dollárra tudta felduzzasztani.
A szubvenciók visszaszorítása, leépítése, a dereguláció és a lej árfolyamvesztése következtében a havi drágulás idén márciusig 30,7 százalékra nőtt, mielőtt havi mértéke áprilisban és májusban 6,9 százalékra, illetve 4,3 százalékra csökkenhetett. Eközben a kormány elismerte, hogy az éves infláció – az eredetileg tervezett 89 százalék helyett – december végén elérheti a 110 százalékot.
Az ilyen megszorítási politika közvetlen ára a reálgazdasági visszaesés, amelyet a belépő szerkezeti reformok még jobban hangsúlyoznak. Becslések szerint a GDP-növekedés – az ipari termelés erőteljes bővülése ellenére – az idei első negyedévben reálértéken 3 százalékra esett vissza. Egyidejűleg csökkentek a reálbérek és nőtt a munkanélküliség. (Utóbbit illetően Ciumara az idei nyáron 12 százalékos csúcsértékkel számol, míg Popescu-Tariceanu ipari és kereskedelmi miniszter 1998-ra 12-15 százalékot jósol.)
A kormány középtávú célszámai 1998-ra a reál-GDP 2,3 százalékos növekedést irányozzák elő; a bővülés ütemének 2000-re kell 4 százalékosra emelkednie. Amennyiben a kormány végigviszi a programját, a gyógyulás esélyei nem rosszak – elsősorban Románia elvben mindezek dacára meglévő gazdasági potenciálja miatt (meglehetősen szakképzett munkaerő, alacsony bérek, a második legnagyobb piac a régióban).
Az esélyekkel szemben kockázatok állnak. Kritikus megfigyelők is elismerik a kabinet reformakaratát, becsületességét és nyitottságát, ám arra is rámutatnak: a néha saját tapasztalatlanságával is küszködő kormánynak nehézkes bürokráciával a nyakán kell megküzdenie a hatalmas feladattal. A lázas munkából fakadó időzavar miatt az új rendeletek és törvények közül sok késlelteti egyes reformintézkedések végrehajtását a nagyra törő ütemtervhez képest. (Így például a likvidálásra ítélt első tíz nagyvállalat kényes listáját a nyilvánosságra hozatal után felül kellett vizsgálni. A külföldi beruházókra vonatkozó új szabályokat, alig néhány nappal a kormány jóváhagyását követően ismételten módosították.)
Az igazi próbakő azonban a társadalom tűrőképességének alakulása lesz. A közvélemény-kutatások egyelőre még a kormány politikájával való nagymérvű egyetértést mutatják. Az új kurzus azonban – amint a még alig megkezdett szerkezeti reformok hatni kezdenek – további igen kemény áldozatokat követel majd az emberektől. A veszélyeztetett veszteséges üzemekben a tiltakozások már meg is kezdődtek. Amennyiben a sokkterápia a további nélkülözéseket hozó tél beálltáig nem tud átjutni néhány fontos akadályon, és nem képes felmutatni az első pozitív eredményeket, a fentihez hasonló konfrontációk könnyen elszaporodhatnak.
