Dubrovnik – az “Adria gyöngye” – a ragyogó Földközi-tengeri nap alatt ismét régi fényét mutatja. A turisták száma ennek ellenére még messze elmarad a korábbi évekétől. A háború miatt elvesztett piaci részesedés visszahódítása időt igényel. Az erős kuna miatt sok szolgáltatás igen drága és – az elégtelen beruházások évei után – minőségileg sem kielégítő.
Az idegenforgalom vontatott újrakezdése azért nyomasztó, mivel ez az ágazat hagyományosan az ország egyik legfontosabb devizaforrása, amelynek a folyó fizetési mérlegben pótolnia kellene a kereskedelmi mérleg ugyancsak hagyományos hiányát. A deficit, amely tavaly a GDP 7 százaléka felett volt (és így valamivel az előző évi érték alatt maradt), 1997-ben ismét emelkedni kezdett. Még ha a statisztikai nehézségek némileg átrajzolhatják is a problémát, nemzetközi összehasonlításban akkor is nagyon nagy hiányból kell kiindulni. Amíg az 1995. évi deficitet lényegében a turizmus újabb visszaesése okozta, időközben a kereskedelmi mérleg lépett előtérbe, amely 1993 óta egyre csak romlik. Az import ugyanis – egyebek között az emelkedő reálbérek miatt – gyorsan nő, miközben az export csak lassan javul.
Borislav Skegro, a gazdasági ügyekben illetékes miniszterelnök-helyettes, egy minap Dubrovnikban tartott gazdasági konferencián mindenesetre igyekezett megnyugtató képet festeni. Szerinte egy magas, de hitelekkel fedezett fizetésimérleg-hiány normálisnak tekinthető, és messze van a kritikus ponttól egy háború utáni időszakban, amikor több a beruházás, mint a megtakarítás. Más megfigyelők, közöttük a jegybank képviselője és külföldi szakértők arra mutatnak rá, hogy nem feltétlenül a deficit jelenlegi szintje, hanem sokkal inkább annak emelkedő tendenciája, illetve a külföldi adósság ehhez kapcsolódó növekedése ad okot az aggodalomra. Ezt tovább erősíti, hogy idén a költségvetési politika is fellazult: amíg az államháztartás hiánya 1992 óta mindig a GDP 1 százaléka alatt volt, erre az évre – egyebek között a bankkonszolidáció költségei miatt – 2,8 százalékra irányozták azt elő. Itt sem annyira a szint, mint inkább a gyors növekedés és a folyó fizetési mérleg hiányával való kombináció az, ami nyugtalanító.
Ez az “ikerdeficit” a legsötétebb folt az “egyébként meglehetősen világos képben” (a Neue Zürcher Zeitung megfogalmazása). Az infláció például – az 1993 októberében bevezetett stabilizációs programnak köszönhetően – figyelemre méltóan alacsony. A visszaesést, amit a három sokk (letérés az önigazgatásos szocializmusról, a belső jugoszláviai és a keleti kereskedelem összeomlása, valamint a háború) okozott, fokozódó tempóban küzdik le. A GDP 1996-ban reálértéken 4,2 százalékkal nőtt, és ezzel először érte el a háború előtti, 1990-es szint háromnegyedét. Keserű cseppet ad ehhez a magas szinten állandósult munkanélküliség, amely a nemzetközileg szokásos módszerrel számítva csak 10 százalék, a horvát módszerrel kimutatott érték azonban meghaladja a 16 százalékot.
Ezzel a háttérrel nem egyszerű megoldást találni a folyó fizetési mérleg hiányára. A kereslet csillapítását célzó restriktív pénzpolitika ugyan segíthetne, de felértékelési nyomást válthatna ki, és tovább emelné a már amúgy is magas kamatokat. Egy restriktív költségvetési- és jövedelempolitika viszont nehezen végrehajthatónak tűnik; ráadásul fokozódik a szociális nyomás és a lakosság végre anyagi előrelépést akar látni.
A legfontosabb, noha csak hosszú távon hatékony megoldás a szerkezeti reformok elmélyítése lenne. Csak a radikális lépések tudnák megadni a gazdaságnak azt a tartós versenyképességet, amely a növekedés gyorsításához és egyidejűleg a folyó fizetési mérleg deficitjének csökkentéséhez vezethetne. Az önigazgatású üzemek magánosítása ugyan befejezés előtt áll, ám számos privatizált vállalat is a rossz hatékonyságtól szenved. Ezt csak erősítette, hogy az eladásoknál mindenekelőtt a “bennfentesek” (menedzserek, munkatársak, az uralkodó párt protekciósai) jöttek szóba, a háború alatt pedig az állam “puha stratégiát” követett a vállalkozói világgal szemben, és például jelentős fizetési hátralékokat tűrt el.
A szerkezeti reformok fontosságát Skegro miniszterelnök-helyettes is hangsúlyozza. Ő három területet állít előtérbe. Először a nagy, különösen rossz hatékonyságú infrastrukturális vállalatokat (amelyek a többi vállalattal szemben nem “társadalmi”, hanem állami tulajdonban vannak) kell szerkezetileg átalakítani és privatizálni. Az eljárásmódról a kormány esetenként fog dönteni; első projektként a távközlési társaságot szemelték ki. Másodszor: be kell fejezni a bankrendszer konszolidálását, aminek egyebek között hozzá kell járulnia a beruházásokat gátló magas reálkamatok csökkenéséhez. (Az első ütemet már végrehajtották, amely a mérlegek rendezéséből és egy állami ügynökségen keresztül végzett feltőkésítésből állt. Most a második ütemben a programba bevont négy legnagyobb pénzintézetet fogják privatizálni, amelyhez külföldi részvételt is kívánatosnak tartanak.)
Végül harmadik kulcsterületként Skegro az államháztartás reformját nevezi meg, amelynél a legközvetlenebb feladat az adócsökkentés, illetve a katonai kiadások átterelése az újjáépítésre.
