A tavalyi év végére az addig megalakult 294 önkéntes kölcsönös biztosítópénztárba megközelítőleg 470 ezer ember lépett be; ez jelentős növekedés a megelőző év 195 ezer fős tagságához képest. A pénztárak vagyona – azonos időszakokat tekintve – 6,8 milliárdról 23,4 milliárd forintra nőtt. A szakemberek prognózisai szerint 1997-ben a pénztártagság létszáma elérheti akár az 1 milliót is, vagyonuk pedig az 50-55 milliárd forintot.
A pénztárak gyors elterjedésének egyetlen okát többen a rendkívül kedvező adó- és társadalombiztosítási kedvezményekben látják. A pénztárak elterjedésében valóban fontos szerepet játszanak az állami kedvezmények, de önmagukban nem garantálják az intézmények végleges meggyökerezését az előgondoskodási rendszerben. A pénztárak működésének zárt jellegéből fakadóan a rendszertagság nem rövid távú érdekeket, hanem hosszú távú gondolkodásmódot feltételez, illetve arra kényszerít rá (várakozási idő).
Ezt támasztja alá az a felmérés, amelyet többek között a pénztártagok körében végzett a Tárki “Az öngondoskodás terjedése Magyarországon” című kutatása keretében. A vizsgálódásokból levonhatók olyan következtetések, hogy a pénztárak a jövőjükről felelősen gondolkodó személyek számára fontos intézmények, s nemcsak az adókedvezmények játszhatnak döntő szerepet.
Az állam oldaláról az adókedvezmények rendszere közgazdaságilag sem feltétlenül csak áldozatvállalás: bár azok révén azonnali bevételkiesés jelenik meg a költségvetésben, ez később megtakarításként jelentkezik akkor, amikor a pénztári szolgáltatások nyújtására kerül sor. Az is előfordulhat, hogy az állami kedvezmények révén olyan jövedelmek jelennek meg a legális gazdaságban és jutnak el a munkavállaló pénztártag tagdíjához történő munkáltatói hozzájárulásként vagy támogatásként végül a pénztárakhoz, amelyek korábban a feketegazdaságba vándoroltak.
Amikor önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakról esik szó, ezeket a szervezeteket sokan a nyugdíjpénztárakkal azonosítják, megfeledkezve arról, hogy egészségpénztárak és önsegélyező pénztárak is működhetnek és működnek ilyen intézményi formában. Ezt a téves asszociációt a statisztikai adatok is alátámasztják, hiszen 1996 végéig a 294 biztosítópénztárból mindössze 35 volt egészségpénztár, és ezek megközelítőleg 1400 tagot számláltak. Csak a számokból azonban nem szabad a jövőre nézve messzemenő következtetést levonni.
Az egészségpénztárak lassabb elterjedése alapvetően a következő tényezőkkel magyarázható:
– üzemmódját tekintve a nyugdíjpénztár egyszerűbb, s az üzleti szféra különböző szereplői, elsősorban a bankok és biztosítók bizonyos mértékig már rendelkeznek a működtetésénél hasznos ismeretekkel;
– az egészségpénztárak szolgáltatási rendszerének felépítése, megszervezése bonyolult és költséges;
– az egyének számára a nyugdíjpénztár által nyújtott öregségi (rokkantsági, hátramaradotti) biztosítás könnyebben érzékelhető, hiszen az általa kezelt alapkockázat (öregség) minden embernél elkerülhetetlenül bekövetkezik;
– az egészségpénztáraknál nehezebben mérhető a szolgáltatások minőségi különbsége;
– az egészségpénztáraknál az indulás időszakában, megfelelő tervezés nélkül nagy a veszélye annak, hogy gyorsan finanszírozhatatlanná válhat az intézmény, amennyiben tömegesen olyan személyek lépnek be, akik azonnal vagy rövid időn belül igénybe kívánják venni a szolgáltatásokat;
– az egészségpénztár működése során a szolgáltatások szükségletek szerinti felmerülésétől és a pénztár lehetőségeitől függő felkészülési idő lényegesen rövidebb;
– az egészségpénztárak alapértelmezésben nem képesek olyan nagy vagyont felhalmozni, mint a nyugdíjpénztárak, s így a bankok és biztosítótársaságok, vagyonkezelő szervezetek inkább a nyugdíjpénztárak létrejöttét támogatják;
– a jelenleg hatályos adójogszabályok az emberek nyugdíjpénztári tagságát preferálják;
– a munkáltatók még nem ismerték fel tömegesen, hogy munkavállalóik egészségpénztári tagságának anyagi támogatásával esetleg később felmerülő költségektől mentesülnek;
– ma a nyugdíjreform előrehaladottabb stádiumban van, és egyértelműbbek a kormányzati szándékok, mint az egészségügy átalakításában;
– a lakosságnak alacsony a megtakarítási, s ebből következően az előgondoskodási képessége.
Egészségpénztárak szolidaritási alapon is működhetnek; ez nincs egymást kizáró viszonyban a biztosítással, a biztosítási elvvel. A szolidaritás és a biztosítás fogalmának szembeállítása azt is eredményezhetné, hogy egy banki megtakarítást is biztosításként értelmeznénk, holott a biztosításnál éppen a kockázatok bizonyos közösségre történő szétosztása a lényeg. A biztosítás feltételezi a szolidaritást; a finanszírozási rendszerek közötti különbségek csak a szolidaritás különböző szintjei, aspektusai között vannak. A szolidaritás végül is olyan átcsoportosítás egy közösségen belül (kockázatközösség), amelynek meghatározott iránya és mértéke van. Az egészségpénztárak finanszírozása jelenleg részben magasabb szintű szolidaritással, biztosítási alapon, részben banki jellegű egyéni megtakarításhoz hasonlatosan történhet. Az egészségbiztosításban csak az egyén megtakarítási képességére bízni a finanszírozást rövid távú és felelőtlen gondolkodásmódra utalna. Lehet olyan szolgáltatást nyújtani, amelyet nem kell kockázatközösségi megosztással finanszírozni, de van olyan is, amit csak azzal lehet.
A pénztárak egyik nagy különbsége az üzleti biztosítóktól az, hogy a felvételnél nem alkalmazható semmilyen kockázati alapú különbségtétel, így azok számára is nyújtható bizonyos mértékű szolgáltatás, akik biztosítást nem, vagy csak általuk meg nem fizethető mértékben tudnának vásárolni, hiszen a biztosítónak nyereséget is kell realizálnia. A pénztárban a szolgáltatást igénybe vevő személy a tulajdonos, a tag, míg a biztosítónál az ügyfél. A pénztár elsődleges tevékenysége egyfajta integrált egészségügyi csomag nyújtása, szemben a biztosítás alapvetően anyagi kiegyenlítői, finanszírozói szolgáltatásával.
Az egészségügyi reform kezdeti lépéseként értelmezhető az a jogszabályi változás, hogy a korábbi helyzettel szemben, amikor az egészségpénztár kizárólag vele szerződéses viszonyban álló szervezet útján nyújthatta szolgáltatásait, megszületett a törvényi felhatalmazás olyan jogszabály megalkotására, amelynek alapján a tulajdonában álló vagy általa üzemeltetett, e tevékenységre feljogosított egészségügyi intézmény révén is megteheti ezt. Ez a látszólag jelentéktelen lehetőség a későbbiekben nagy teret biztosíthat az egészségpénztárak számára.
Az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárak Felügyelete
