Gondolta volna-e a kilencvenes évek elején, hogy egy évtized múltán ennyire “lezüllik” a térség legígéretesebb tőzsdéje?
– A kezdet-kezdetén annyira kicsiben működött ez a piac, hogy az 1996 és 1998 közötti felfutást nem is mertük remélni. A kilencvenes évek reményei azonban összességében nagyobb dologról szóltak, mint ami mára kialakult. Ahová ma jutottunk, az sajnos nagyon távol áll a fejlődési pálya remélt és lehetséges pontjaitól.
– Mennyi ebből a kormányzat felelőssége, illetve mennyi tudható be a nemzetközi folyamatoknak?
– Recesszió van, s ezt talán egyedül a magyar kormány nem fogta még föl. Lassan kezdem jól érezni magam, hiszen cégünk 80 százalékos eredménycsökkenésével az átlagba tartozik. Hasonló mértékű vagy még nagyobb jövedelemkiesést könyvelt el az informatika, a média vagy az internet-gazdaság, és további ágazatokról derül ki, hogy komoly bajokkal küzdenek. Miközben azonban Amerikában ez ciklikus jelenség, addig nálunk abból is fakad, hogy nagyon sok átgondolatlan, olykor kifejezetten érthetetlen kormányzati döntés erősítette fel ilyen mértékűre a folyamatokat.
– Mondjon példát a pénz- és tőkepiacról!
– Kezdjük az elejéről, hiszen a tőkepiac mai problémái nem egy-két évre vezethetőek vissza: lehet univerzális bankrendszert létrehozni – a gazdaságpolitika szintjén ez a szándék a szabályozásban ölt testet -, de a versenysemlegességet mindig szem előtt kellene tartani. Ez a magyar gondolkodásból teljességgel hiányzik. Fontos volna, hogy az ügyfél maga döntsön a szolgáltatóról, s ne a szabályozás mondja meg neki, hova kell bemennie. Az 1995 óta folyó pénzpiaci szabályozás a “cipőt a cipőboltból” szintjén mozog, vagyis: “ügyfél, mars a bankba!” Ezért van az, hogy ma a megtakarításoknak több mint a fele olyan bankbetétekben áll, amelyeken reálveszteséget szenvednek el a befektetők. Ebből hatalmas tömegű pénz nem a tőkepiacon keresztül érkezik meg például az állampapírokba, tehát az államnak is egy meglehetősen drága közvetítői formát sikerült kifejlesztenie a maga számára. A vállalati szférában is hiába nagy a banki verseny, ha a pár tízezer jó kilátásokkal rendelkező magyar középvállalattal nem állnak érdemben szóba a pénzintézetek. Ennek az oka pedig egyszerű: a bővüléséhez finanszírozást kereső, nem túl nagy magyar vállalatnak két dolga biztosan nincs, amire pedig egy banknak mindenképpen szüksége van ahhoz, hogy hitelt nyújtson: elzálogosítható eszköze és stabil cash-flowja. Ezért a bankok el nem ítélhető módon nem hiteleznek ennek a körnek, aminek már makrogazdasági szinten kimutatható következményei is vannak.
– Elvileg a Széchenyi-terv éppen ezt szolgálná: olyan állami tőkejuttatást ad, amelyet azok a vállalatok kaphatnak meg, amelyek a banki hitelezési elvárásoknak nem mindenben tudnak megfelelni.
– Nem egy ilyen tervnek és különösen nem a költségvetési pénzeknek a feladata, hogy rendszerszerkezeti problémákat oldjanak meg. Ha rossz a megtakarítási szerkezet, ha drága a közvetítői rendszer, ha ennek folyományaként egyes piaci szegmensek elhalnak, ha vállalatok nem jutnak megfelelő finanszírozáshoz, azt nem fogja megoldani 60 milliárd forint a Széchenyi-tervből. Különben még rosszabb is volna, ha megoldaná, mert konzerválná a gyatra pénzügyi közvetítői szerkezetet.
– Milyen kormányzati intézkedésekre vol-na szükség ahhoz, hogy a tőkepiac magához térjen?
– Amiről beszélünk, az már messze túlmutat a tőkepiacon! Szó van itt a hosszú távú felhalmozási rendszerek elakadt reformjáról, a magyar vállalatok finanszírozási képességéről és persze – ami a legfájóbb – a már korábban virágzó tőkepiac pusztulásáról.
– A miniszterelnök deklarálta, hogy nem izgatja a tőzsde, s hogy a privatizációt egyszer és mindenkorra el kell felejteni. Ön milyen szerepet lát az állam számára?
– A közgazdasági Nobel-díjat olyan munkásságért osztották ki, amelynek egyébként könnyen zászlóra tűzhető konklúziója, hogy tudniillik a piacok nem hatékonyak. Ugyanakkor az átadási ceremónia után újságírói kérdésre válaszolva az egyik díjazott azt válaszolta: nem arról van szó, hogy ne kellene az állami szerepvállalást csökkenteni a piacokon. Nem az állam dolga a piac hatékonytalansá- gát, egyensúlytalanságait, irracionalitásait megszüntetni. Az államra szabályozóként hárulnak szerepek, s amennyiben nemzetközi piacokról van szó, akkor az államok közösségének jut ez a feladat. Ez azonban nem egyenlő azzal, hogy növelni kellene a kormányzatok gazdasági szerepvállalását, vagy csökkenteni kellene a kivonulásuk ütemét. Magyarországon az államnak folytatnia kellene kivonulását a gazdaságból, viszont erősítenie kellene szerepét azokon a területeken, ahol a privát szféra nem tud és nem is fog megjelenni. Ez azt jelenti, hogy az állam továbbra is nagyon erős gazdasági szereplő lehetne, csak éppen a költésének a szerkezetében, koncepciójában kellene piacosabb logikát követni. Ma ennek inkább az ellenkezőjét tapasztaljuk.
– Az Orbán-kormány azt vallja: a modernizáció érdekében az államra rengeteg feladat hárul, ezek ellátásához pedig a kormányzatnak érdemi befolyásra és komoly adóbevételekre van szüksége.
– Pedig az adókat csökkenteni kellene – ez olyan evidencia, amelyet egy elsőéves közgazdászhallgató is világosan lát. Ma nálunk érthetetlenül magas a magánszférát terhelő elvonás. Nemcsak a sokat emlegetetett általános forgalmi adó, illetve a személyi jövedelemadó, hanem az iparűzési adóval együtt csak látszólag alacsony társasági nyereségadó tekintetében is. Így nem mondhatjuk, hogy ez egy gazdaság- és vállalkozásbarát közeg. A tőke- és pénzpiacot tekintve pedig olyan elvonást vezettek be – az árfolyamnyereség-adót -, amely gyakorlatilag nem hoz bevételt a költségvetésnek, viszont tönkretette a Budapesti Értéktőzsdét. Ez azért cinikus, mert évek óta nem lehet a hosszú távú tartás befektetői filozófiájával pénzt keresni a pesti parketten, tehát nincs mit megadóztatni. Viszont a piacnak likviditást adó, rövidtávon spekuláló magánbefektetők kiestek, ami – kereslet hiányában – más befektetőket is elriasztott, ők pozícióikat Londonba tették át. Az idén rendszeresen előfordult, hogy egy-egy megbízást legjobb akaratunk ellenére sem tudtunk teljesíteni. A külföldi befektetőket az állam maga vonultatta ki azzal, hogy elszívta előlük a likviditást.
– Hogyan tudja értelmezni azt a makrogazdasági csodát, amely szerint Magyarországon az infláció csökken, a növekedés bár lassul, de még így is szemrevaló, a költségvetési egyenleg látszólag rendben van, sőt elosztható pénzek vannak a kasszában, mindemellett a fizetési mérleg minden prognózisnál jobban alakul. Ez volna itt az Aranykor?
– Nincs gazdasági csoda, s nem szégyen bevallani – sőt ildomos -, hogy recessziós világgazdasági környezetben Magyarországon is kedvezőtlen folyamatok vannak kialakulóban. Noha, s ez viszont fontos, a magyar az egyik legjobb makrogazdasági paraméterekkel leírható gazdaság. Tegyük azonban hozzá: már 1995-1996 óta folyamatosan! De csoda nincs, amit jól mutat az is, hogy nálunk 2000 elejétől folyamatosan csökken a gazdasági növekedés üteme. Még olyan időszakokban is, amikor az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában még éppen erősen növekedett a gazdaság. A fizetési mérleg azért jó – sajnos -, mert lanyhulnak a beruházások, amelyeknek nagyon magas az importtartalma. Ez is jelzi, hogy olyan trenden ülünk, amely csökkenő gazdasági növekedést jelöl ki. És ha a tegnapi és mai beruházások folyamatosan és nagyobb mértékben esnek vissza, mint a gazdasági növekedés üteme egyébként, akkor az előrevetíti, hogy a következő időszakban mérhető növekedés alacsonyabb lesz, mint a mostani. Ráadásul a beruházási döntések egy részénél nem csupán ciklikus hatásról van szó, hanem a befektetők bizonytalansága miatt egyes beruházásokat elhalasztanak, ami országspecifikus. Ebben az esetben még hosszabb lesz a ciklus, hiszen a bizalmat kell visszanyerni.
– Elképzelhetőnek tartja-e, hogy a választások után kisebb makrogazdasági stabilizációs programot kell elindítani?
– A szavak szintjén a kormány sok százmilliárd forintot költ el, de hála istennek, s ez valószínűleg eléggé átgondolt politikai bölcsesség eredménye, többet költ szavakban, mint ténylegesen.
– Bár az nehezen elhanyagolható, ami a Magyar Fejlesztési Bank környékén történik tényleges pénzköltésben, hitelfelvételben, garanciavállalásban. Meddig lehet a pénz- és tőkepiacot “megvezetni”?
– Meg kell várnunk, hogy milyen lesz a 2001. év zárása és mi történik még a választásokig. Sem ez a kormány, sem elődje nem fukarkodott a fantáziadús megoldásokkal, amikor mérlegen kívüli tételek mozgatásáról döntött. Egy közgazdász számára azonban ez nem jelent problémát, mert nemzetközi standardok alapján ki lehet számítani a tényleges konszolidált államháztartási hiányt. Ez olyan, mint a csintalan kisfiú esete: le lehet tagadni, de ha összetört a pohár, a szülő előbb-utóbb úgyis észreveszi, s akkor el kell számolni vele.
– Érezhető-e már a tőke- és pénzpiacokon a választások előtti kivárás?
– Ma még nem. De biztos, hogy mostantól a választásokig nagyon ingadozó lesz a piac – így volt ez 1994-ben és 1998-ban is. Másrészt viszont a nemzetközi befektetők portfóliójában az utóbbi időben ez a piac már súlytalanná vált. Azért persze vehet olyan fordulatot a választás, amely még jobban elbizonytalanítja a befektetőket: a szélsőjobb előretörése definíciószerűen minden országban, minden választáskor negatív reakciót vált ki. A piac nem szereti a szélsőséget. Stabilitást szeretne, kiszámíthatóságot, ha ezek az elvárások sérülnek, akkor nagyon is szélsőségesen tud reagálni.
