Afganisztáni ujjáépítés – Ki nyeri a békét?

Kabul utcáin visszatért az élet a normális kerékvágásba. Az afgán férfiak egyre-másra vágatják le szakállukat, ami már eleve elképzelhetetlen lett volna a militáns tálib rendszer alatt. Zenék hallatszanak a régóta elnémult rádiókból, hosszú sorok kígyóznak a betiltott filmeket játszó mozik előtt. Négy évi szünet után az országos tévécsatorna is sugározni kezdett. Ráadásul az első ünnepélyes adást első ízben burka (a csador helyi változata) nélküli hölgy vezette. Korábban a burka nélküli nyilvános megjelenésért súlyos büntetés járt a nőknek.

A felszabadulás fenti képei pszichológiai lökést adnak az Egyesült Államoknak és szövetségesüknek a terrorizmus elleni küzdelemben. A fronton ma lényegesen jobban állnak a szövetségesek, mint azt korábban sokan gondolták, a tálib fegyvereseket sikerült izolálni, Oszama bin Ladent pedig bujkálásra kényszeríteni, de mindez a történetnek csupán az egyik oldala.

Afganisztán olyan gazdasági és politikai mélyponton van, ahonnan a kilábalás csak évek, sőt valószínűleg évtizedek múlva lehetséges. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek továbbra is össze kell tartaniuk ahhoz, ha a katonai győzelem után békét akarnak teremteni. A tartós fegyverszünet valószínűleg oldaná a félelmet az egész iszlám világban az amerikai “betolakodók” ellen.

Mielőtt megkezdődik az afganisztáni újjáépítés, a nemzetközi közösség első feladata az lesz, hogy az ország különféle erőit tárgyalóasztalhoz ültesse. Ha a történelem jelent ebben valamiféle útmutatást, ez korántsem lesz egyszerű. Biztató, hogy a különféle afganisztáni csoportokat az amerikai diplomáciai és katonai erőfeszítések nyomán sikerült egy szobába terelni. Hétfőn mintegy 30 kiválasztott afgán vezető részvételével konferencia kezdődött Bonnban Afganisztán újjáépítéséről. Az ENSZ képviselői a tanácskozástól azt remélik, hogy megegyezés születhet egy jövőbeli kormány alapjairól, amelybe beletartoznának a déli pastuk, és az Északi Szövetséghez tartozó – s már a fővárost is ellenőrző – tadzsikok és üzbégek. Annak biztosítékát, hogy a törzsi háborúzás nem kezdődik újra, az ENSZ abban látná, hogy Törökország, vagy az iszlám világ egy másik állama – a koszovói békefenntartók mintájára – két évig őrizné majd a békét Afganisztánban.

Ha a törzsek megegyeznének a hatalommegosztást illetően – itt persze különösen indokolt a feltételes mód használata – az ENSZ az újjáépítésre koncentrálhatna. A nemzetek szövetsége egy pénzügyi koalíció felállítását tervezi. A donorok csoportját az Egyesült Államok és Japán vezeti majd, de benne lesz több más fejlett ország is. A világ vezető hatalmai egy kisebbfajta “Marshall-tervet” készítenek elő Afganisztán megsegítésére.

Az újjáépítés követheti a jelenleg is folyó hadműveleteket, amelyek költsége naponta nem kevesebb, mint 25 millió dollárt tesz ki, s összesen mintegy 10 milliárd dollár megy el erre. Az egyik javaslat szerint Afganisztán 5-10 év alatt juthatna ugyanekkora összegű segélyhez. Ez egy olyan misszió, amelytől a Bush-adminisztráció tervezői akkor sem tántorodhatnak el, ha már szétverték Bin Laden al-Kaida nevű terrorhálózatát. Amennyiben az amerikaiak magára hagyják Afganisztánt, az ismét az ország lezülléséhez, a törzsi ellentétek újjáéledéséhez, végső soron pedig a terrorista bázisok ismételt kiépüléséhez vezethet.

Az Egyesült Államok és szövetségesei tisztában vannak azzal, hogy hosszú és fáradságos munka vár rájuk. A szövetségesek november 20-i washingtoni tanácskozásán Colin Powell külügyminiszter világossá tette, hogy az újjáépítés azt követeli a fejlett országoktól, hogy sokszor és mélyen a zsebükbe nyúljanak. “A nemzetközi közösségnek készen kell állnia arra, hogy több éven át finanszírozzák az újjáépítési programot – mondta -, globális erőfeszítést kell tenni Kelet-Ázsia, Európa, Amerika és az iszlám világ országainak bevonásával.”

Szakértők szerint az újjáépítés nem állhat meg Afganisztán határainál. Az ország ugyanis a világ egyik legveszélyesebb régiójának epicentrumában található. A szomszédos Üzbegisztánnak, Tádzsikisztánnak és Pakisztánnak rengeteg olyan gondja van, amely hasonlít az afganisztáni problémákhoz: lázadások, szegénység, kétségbeesés – ezek bázisán ereszthetett gyökeret a tálib rendszer. Ha nem sikerül javítani sorsukon, munka nélküli fiatalemberek ezrei kereshetnek menedéket a térség hadúrjainál és molláinál. Ezt elkerülendő, Washington már most adósságkönnyítéssel igyekezett Pakisztán kedvébe járni. Az Egyesült Államok, Japán, illetve a fejlett államok közössége hasonló előnyöket kínál majd fel Közép-Ázsia számára is.

ÉHSÉG. A térség újjáélesztése Afganisztánban kezdődik, egy olyan országban, ahol 20 éve gyakorlatilag folyamatosan tombol a háború. Az utak és a hidak már az amerikai bombázás előtt romos állapotban voltak. Szekularizált, az iszlámtól független oktatás lényegében nem létezik. Az ENSZ október óta 52 ezer tonna élelmiszert szállított a térségbe, de a lakosság többsége így is alultáplált. A Világbank adatai szerint 7 millióan az éhezés határán vannak, közülük 2 milliónyian a pakisztáni menekülttáborokban rettegnek a tél beálltától.

A Nyugat számára a legfontosabb feladat most az, hogy megfelelő mennyiségű élelemmel lássák el Afganisztánt. Az Egyesült Államok azt reméli, hogy a német, a francia és a brit katonák a felszabadított területeken olyan elosztó bázisokat hozhatnak létre, amelyekből meg tudják szervezni az élelmiszerek célba juttatását. De ez nehéz lesz egy olyan országban, amelyet a szó szoros és politikai értelmében is sokan egy nagy bányának látnak.

Sok afgán fél a külföldiektől, attól, hogy megismétlődhet a múlt század “Nagy játszmája”, amelynek során a nagyhatalmak többször rutinszerűen rajzolták át a térség térképét. Ez az egyik oka annak, hogy az Egyesült Államok nem kíván túl aktívan szerepet vállalni az újjáépítésben, így át akarja engedni a terepet az iszlám országok békefenntartóinak és a nemzetközi segélyszervezeteknek.

A Fehér Ház megpróbálja elkerülni, hogy a délkelet-ázsiai “rossz amerikai” imázs terjedjen el itt is, ehelyett a “láthatatlan amerikai” modellt követnék. “Stabil Afganisztánt nem az amerikai hadsereg teremt majd, és nem is csak a külföldiek” – állítja Paul D. Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes -, ha külföldi vagy, próbálj meg nem bemenni. És ha már bementél, próbálj meg nem túl sokáig maradni.”

George W. Bush láthatóan egyetért ezzel. Az elnök eltökélt abban, hogy az al-Kaida felszámolása után más államok terrorista gócpontjai ellen is fellépjen. Az események ilyetén eszkalációja Szaddam Husszein iraki elnök palotáját is veszélybe sodorhatja. A Fehér Ház egyik magas rangú tanácsadója szerint Bush már türelmetlenül várja, hogy lecsaphasson az Afganisztánon kívüli terroristákra, miközben az újjáépítést másokra bízná.

Az effajta távolságtartás azonban sokba kerülhet a világnak. Ha az ENSZ belebonyolódik a donorkonferenciák végtelen sorozatába, az tragikusan lefékezheti a válságkezelést. A gazdag Öböl-menti országok esetében pedig nem kizárt, hogy megtagadják az anyagi hozzájárulást, hacsak az Egyesült Államok nem gyakorol nyomást rájuk. S persze az afgán hétköznapok magától értetődő velejárója, a korrupció is egyre súlyosabb problémává válhat, amint a segélyösszegek hirtelen a falusi vezetők ölébe hullanak. “Ha semmivel sem törődve egyszerűen beöntöd a pénzt az országba, annak java része olyan helyen köt majd ki, ahol egyáltalán nem szeretnéd. Egy ország újjáépítése hosszú távú elkötelezettséget igényel” – figyelmeztet Stephen F. Rasmussen, az iszlámábádi székhelyű Aga Khan vidéktámogatási program főigazgatója.

Az ENSZ egyelőre lendületben van. “Rengeteg afgánt tudunk mozgósítani a feladatra, hogy mozgásba hozzák a folyamatokat” – mutat rá Mark Malloch Brown, az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) igazgatója. A UNDP eltökélt szándéka, hogy hazacsábítja a száműzetésbe kényszerült, magasan képzett afgánokat. “Ezúttal nem a külföldiek játszanak majd meghatározó szerepet” – magyarázza Brown.

A minta: az ENSZ 6,5 milliárd dolláros, ötéves mozambiki segélyprogramja. Az akkori projekt célja az volt, hogy segítse a brutális polgárháború után ébredező ország talpra állását. Afganisztánban elvileg sokkal több orvos, jogász és tanár szervezhető be az akcióba, mint annak idején Mozambikban, ezért az ország kiváló terep lehet a program megismétléséhez. A segélyek elszivárgásának megakadályozására a Világbank máris azt tervezi, hogy egy “felügyeleti alapot” hoz létre, amely rajta tartja majd a szemét az Afganisztánnak szánt pénzek szétosztásán.

Van azonban egy bökkenő. Amikor az ENSZ már sikeresen egybekovácsolta a donorországok koalícióját, s kezdi valós pénzre váltani az ígéreteket, a terepen dolgozó segélyalkalmazottakra még akkor is embert próbáló munka vár. A döntően mezőgazdasági termelésből származó afgán GDP évek óta épphogy csak eléri a 2 milliárd dollárt, az egy főre jutó jövedelem látványosan zuhant, s ma mindössze 80 dollár körül jár.

Afganisztán jelenlegi állapota élesen eltér az 1979. évitől. Igaz, az ország akkor is szegény volt, de a Kandahár környéki földeken gyümölcsös- és szőlőskertek zöldelltek – ezek az ültetvények adták az ország exportbevételeinek 35 százalékát. A térség lakói máig az afgán szőlőt és sárgadinnyét tartják a legfinomabbnak Dél-Ázsiában. Kabul valaha egy nyüzsgő város képét mutatta, széles, háromsávos sugárutakkal. Az ország tanárainak 70 százaléka nő volt, s ugyancsak női hallgatók alkották a kabuli egyetemre felvettek 50 százalékát – ahol a férfiakkal együtt látogatták az előadásokat.

Az ország ma romokban hever, az újranyitott minisztériumokban égető szükség van hozzáértő hivatalnokokra: az oktatási, a közlekedési és az egészségügyi tárca gyakorlatilag elnéptelenedett.

Az ENSZ mindenekelőtt a kritikus állapotban lévő infrastruktúrára összpontosít majd. A UNDP számításai szerint már pusztán a tervezett ideiglenes közműfejlesztési program is legalább 650 millió dollárt emészt föl – a végleges változat pedig még ennél is jóval többet. Kamal Matinuddin, az iszlámábádi stratégiai tanulmányok intézetének volt igazgatója szerint a végelszámolásnál egyedül az utak és a hidak újjáépítése belekerülhet nem kevesebb mint 10 milliárd dollárba.

Az ENSZ elképzelései között szerepel egy alternatív termény-program is, amelynek célja, hogy meggyőzze az afgán parasztokat: vegyék ismét művelésbe a tönkrement termőterületeket – és termeljenek inkább gabonát az ópiumot adó mák helyett. A tálib rendszer több-kevesebb – inkább kevesebb – következetességgel betiltotta ugyan a mákültetvényeket, de a vidéken ismét megerősödő helyi hadurak hamarosan újra felfuttathatják a termesztést. A UNDP egyébiránt az agrártermelés életre keltése érdekében már az előtt megkezdte az együttműködést az afgán gazdákkal, hogy az amerikai bombák hullani kezdtek. Amint a helyzet egyszer majd stabilizálódik, ezeket az erőfeszítéseket kell a jelenlegi sokszorosára növelni. “A falvakban igen nagy a társadalmi összetartó erő. Ha leásunk a gyökerekig, hatalmas eredményeket érhetünk el” – bizakodik egy világbanki illetékes.

Afganisztán iskolái szintén óriási problémát jelentenek. Az elmúlt években néhány illegálisan fenntartott intézménytől eltekintve csupán a madrasszahok, azaz a vallási akadémiák működhettek. Számtalan iskolát bezártak vagy fegyverraktárrá alakítottak. A következmény: az írástudatlanság ma 80 százalékos. Ez a riasztó statisztikai adat – kiegészítve a jól képzett elit külföldre áramlásával – megfellebbezhetetlenül jelzi, hogy az afgán lakosság hiába is akarná, önerejéből képtelen felemelkedni. “Mára egy egész nemzedék nőtt fel, amelynek tagjai sosem jártak iskolába. Legalább egy újabb nemzedékbe kerül, amíg a társadalom ismét egészséges lesz” – állapítja meg keserűen Knut Ostby, a UNDP afganisztáni képviseletének helyettes vezetője.

A poszttálib rendszer ma még nyomokban sem körvonalazódik, így érthető, hogy a korábban Pakisztánba menekült afgánok egyelőre nem rohannak haza. Sokan emlékeznek például arra, hogy egykor a Kabulba visszatérve a hatalomért ma ismét harcba szálló Burhanuddin Rabbani exelnök maga is durván elnyomta az afganisztáni nőket – ezen a téren alig büszkélkedhet jobb bizonyítvánnyal, mint a tálibok.

A terrorizmusellenes koalíció tagjai mindinkább felismerik, hogy Afganisztán problémáinak sora éppolyan végeláthatatlan, mint az országban dúló törzsi viszálykodások szövevénye. Ennek ellenére eltökélt szándékuk, hogy elindítják az újjáépítést – ha másért nem, hát azért, hogy megmutassák: valóban kézzelfogható haszonnal jár, ha egy ország szembefordul a terroristákkal. Az ENSZ-nek mindazonáltal nem lesz könnyű dolga, amikor a szövetségesek ígéreteit készpénzre akarja váltani. A világszervezet illetékes ügynöksége októberben 664 millió dollárt kért arra, hogy útjára bocsásson egy hat hónapra szóló afganisztáni segélymissziót. A mai napig csupán 279 millió dollár folyt be a kasszába.

Jóllehet, az adományok lassan csordogálnak, vannak biztató fejlemények is. Japán előbb 37 millió dollár értékű élelmiszersegélyt ajánlott fel a menekülteknek, majd a napokban bejelentette, hogy útjára bocsát egy két évre szóló, 300 millió dolláros programot, amelynek célja, hogy a terrorellenes koalícióban részt vállaló Pakisztánnak segítsen az oktatási és az egészségügyi feladatok ellátásában. November végén Japán ad otthont egy 35 országot felölelő donorkonferenciának, amelyen az Afganisztánnak hosszú távon nyújtandó segélyek kérdését vitatják meg. Nagy-Britannia és Franciaország a hírek szerint hamarosan szintén jelentős összeget tesz le az asztalra.

A Fehér Ház számára aligha van biztosabb mód a helyi hadurak letörésére, mint egy grandiózus segélycsomag összeállítása. “Ezt a háború utáni segélyezést arra használjuk majd fel, hogy elérjük: olyan koalíciós kormány alakuljon Kabulban, amely megfelel az elvárásainknak. A Szovjetunió afganisztáni invázióját követően túlságosan engedékenyek voltunk a mudzsahedekkel, később azután éppen ebből eredtek a legfőbb problémáink az országban” – hangsúlyozza Bush elnök egyik tanácsadója.

Hiába józan, aprólékosan kidolgozott és pénzügyileg ambiciózus azonban a Bush-kormányzat által elképzelt forgatókönyv, a közép-ázsiai térség egyes szereplői számára, a koalíció többi tagjára mégis hatalmas terhet ró. Márpedig ez a szövetség könnyen lendületét vesztheti, ha Oszama bin Ladent kézre kerítik, a katonai akció viszont tovább folytatódik. Ez esetben alighanem “a világ más tájai felé fordul az adakozó figyelem” – figyelmeztet Paula R. Newberg, az ENSZ volt afganisztáni szaktanácsadója. A szövetségesek ugyan azt hangoztatják, hogy eltökélt szándékuk újjáépíteni az ország porig rombolt gazdaságát – teszi hozzá -, de “a közelmúlt történelme azt mutatja, hogy ez eddig soha sehol nem volt elsődleges szempont”.

Newbergnek igaza van. Ám az is tény, hogy a világ mindeddig ritkán láthatott olyan koncentrált nemzetközi fellépést, mint amilyet az Egyesült Államok most a terrorizmus elleni összefogás jegyében megszervezett. Már csak az a kérdés, vajon mindez a temérdek erőfeszítés valóban átalakul-e tartós segélymisszióvá, amelynek révén Afganisztán ismét lábra áll – és amely megnöveli Washington hitelét és tekintélyét egy vele szemben jobbára ellenséges világban.