Két nagyon lényeges nyilatkozat alapján lehet a kormányzat devizahiteles-mentő csomagjának részleteiről találgatni. Gyuris Dániel, az OTP Jelzálogbank vezérigazgatója, illetve Rogán Antal, az Országgyűlés Gazdasági Bizottságának elnöke is érintett bizonyos részleteket. A két nyilatkozat részben egymásnak is ellentmond, és sok nagyon lényeges elemet érint. Amit most boncolgatni szeretnénk, hogy a meglevő és eddig jól teljesítő devizahitelesek a következő 4-5 évre mentesülhetnek a túlzott forintgyengülés kockázatától. A bankok a fixálás miatt bizonyos kockázatot vállalnak ugyan, de ezekre állami garancia lesz, igaz, ezért a kereskedelmi bankoknak valamifajta díjat kell fizetni.
A konstrukció alapötlete az, hogy az ügyfél a ma ismert, kiszámítható havi törlesztőrészletét fixálhatja. Ha az árfolyam kellemetlen irányba mozdul el és a törlesztőrészlet emelkedne, akkor is csak ezt kell fizetnie, a maradék kötelezettség egy technikai gyűjtőszámlára kerül, ahonnan kedvező, azaz erős forintárfolyam esetén apadhat is a kötelezettség. Az árfolyam-fixálási időszak végén pedig jöhet az elszámolás. Ennyi az információ, nézzük ezek után, hogy kinek mi a tét, és mi az, amit még nem tudunk a konstrukcióról.
Fixált árfolyam vagy árfolyamsáv?
Rogán Antal nyilatkozata alapján úgy tűnt, hogy a kormányzat egy pontos (200 forintos franknál alacsonyabb) frankárfolyamon fixálná a kurzust. Gyuris Dániel korábbi nyilatkozatából pedig úgy tűnt, hogy egy árfolyamsávban mozoghatna a frank, és így a törlesztőrészlet, vagyis csak bizonyos határszintek elérése esetén lépne be a gyűjtőszámlás megoldás.
Vagyis az első esetben forintra ugyanazt a törlesztőrészletet fizeti a devizahiteles és a gyűjtőszámlán folyamatosan íródik jóvá, vagy nő a kötelezettség. A második esetben az árfolyamot csak egy sávon belül tartják, így a limitek csak egy bizonyos szint felett védenék az ügyfelet (annak a terhét állami garanciával meghitelezi a bank). Ha pedig erősödik a forint, akkor egy bizonyos szint felett ebből már nem profitál az adott hónapban az ügyfél, hanem csökken a korábban felhalmozott adóssága. Mindkettő technikailag megvalósítható, és persze mindkettőnél a nagy kérdés az, hogy mennyi az annyi, hol van a fixálás. Erről – érthető szempontokból – nem adtak egyelőre tájékoztatást a felek.
Hosszítás vagy clearing?
Az árfolyamfixálást egyébként először a hazai lízingcégek, az elmúlt évben pedig már a kereskedelmi bankok is végezték. A rugalmas konstrukció lényege, hogy az ügyfél számára a törlesztőrészlet fix, de a futamidő változó, abban fut ki az árfolyamhatás. Vagyis ha kedvezőtlen irányba változik az árfolyam, akkor egy példával: a 48 hónapig fizetendő havi százezer forintból 51 hónapig fizetendő havi százezer forint lesz.
Nemcsak ebben a megoldásban gondolkodhat ugyanakkor az állam, amikor a keretrendszert kialakítja, hiszen a futamidő változása mellett lehet olyan konstrukció is, hogy az előre kialakított futamidő végén el kell számolni. Ebben a megoldásban – kicsit elnagyoltan követve az előző példát – az ügyfél 48 hónapig fizeti a havi százezer forintokat, de ezen kívül az utolsó befizetés után még egy 300 ezer forintos elszámolást is be kell fizetnie, ennyit jelentett ugyanis a frank erősödése ebben a példában.
Tovább bonyolítva a képet, az is megoldást jelenthet, hogy az elszámolásnál fennálló ügyféltartozás azonos fedezet mellett egy új, rövid hitel értéke lesz. Vagyis a bank havonta beszedi a százezer forintokat, majd a futamidő lejártával, az eredeti paraméterekkel ad az ügyfélnek egy 300 ezer forintos hitelt (vélhetően valamely rövid, 2-4 hónapos határidőre).
Mi az állam szerepe?
Liberális piacgazdaságban joggal feltehető a kérdés: mi köze ehhez az egészhez az államnak? A konstrukció működhetne az állam nélkül is. A bankok mindenfajta állami garancia vagy keretrendszer nélkül maguk is kialakíthatnák az árfolyamfixáló konstrukcióikat.
Ettől függetlenül sok előnye van ennek a konstrukciónak, ezért üdvözölhető. Nem fából vaskarika, nem nyúl bele nagyon a piaci mechanizmusokba, nem feltétlenül kerül más adófizetők pénzébe (bár nagy valószínűséggel azért lesz még vele teher), igaz, ennek megfelelően nem is oldja meg a legnagyobb problémákat.
Hogyan védhető az adófizetői pénz?
Az állami garanciának akkor van szerepe, ha gyengülő forintárfolyamnál megnő a bankok hitelezési állománya, vagyis az az ügyfél-kötelezettség, amit nem adott hónapban törleszt a kliens, hanem halasztódik. Ha mindez a futamidő hosszításában csapódik le, akkor csak az árfolyam-fixálási időszak végén derül ki, hogy tud-e az ügyfél törleszteni, vagy be kell lépnie az államnak. Itt nagyon fontosak a technikai részletek, mert ha a bankok a gyűjtőszámlán felhalmozott ügyfél-kötelezettségeket új hitelként értelmezik, akkor a rendszer elindítása után már hónapokkal beléphet az állami garancia, vagyis szükség lehet adófizetői pénzre.
Minden előzetes terv szerint az árfolyamfixálással csak a jól teljesítő devizahitelesek élhetnek, ám az államnak nagyon óvatosnak kell lennie. Egyetlen példával: a bankok szeretnek hitelátstrukturálásról megegyezni az ügyfelekkel. Ha egy adós láthatóan rossz adós, esze ágában sincs már egy ideje törleszteni, akkor egy átstrukturálási megegyezés után egy ideig megint jó adósnak tűnik. Hiszen az új hitelével még nincsen késedelemben. Ezzel lehet az adott évi banki céltartalék-képzéssel és nyereséggel játszani, de az államnak nagyon kell arra figyelni, hogy az állami garanciát ne lehessen arra használni, hogy a bankok a rossz hiteleseket rányomják az adófizetőkre.
A kereskedelmi bankok fizetnének ugyan a garanciáért garanciadíjat, ez idilli esetben fedezheti is a későbbi kötelezettségvállalást, de bizony nagy forintégés esetén aligha segít az államon, ha valóban tömegek helyett kell majd helytállni.
Önkéntes vagy kötelező?
Racionálisan az várható, hogy az árfolyamfixálás önkéntes lehetőség lesz. Vélhetően nem lehet kötelezni a részletek fixálására minden devizahitelest; ha valaki vállalja a törlesztőrészletek kilengését, lelke rajta.
Szinte kizárt, hogy egyoldalúan rákényszerítse az állam minden frankhitelesre az ötletét, igaz, a nyugdíjpénztárak önkéntes államosításakor láttunk már karón varjút. Az akkori megoldás például itt valóban használható lenne, vagyis alapesetben járna a védelem a szélsőséges árfolyam ellen, aki nem kér ilyet, az menjen el a bankhoz és jelezze ezt.
Végül mielőtt túlértékelnénk az intézkedést, érdemes még egyszer leszögezni: hasznos és értelmes konstrukcióról van szó, de az állam nem a rossz adósok hiteleire vállal garanciát, az igazi balhé, vagyis a már késedelemben levő adósok ügye szempontjából az árfolyamfixálás nem hoz előrelépést.
