A szúnyogcsípés idegesítő, a méhszúrás égetve viszket, a bögölyharapás kifejezetten fájdalmas, mindez azonban semmi ahhoz a darázsmaráshoz képest, amely szabályosan az őrületbe kergeti áldozatát – igaz, nem az embert, hanem egy trópusi pókfajt.
A szóban forgó darázsfaj Costa Rica szigetén fordul elő és sok más rokonához hasonlóan parazitoid életmódot él: a nőstény egy meghatározott pókfaj potrohára petézik, a kikelő lárva pedig addig szívja a szerencsétlen kiválasztott testfolyadékát, míg az el nem pusztul. Egyetlen pók teste pontosan annyi energiát tartalmaz, amennyire a petéből kikelő darázsutódnak szüksége van – a megfelelő alanyok kiválasztásáról a mama gondoskodik -, a lárvának tehát nincs más dolga, mint szorgalmasan fejlődni. Mindez persze egyáltalán nem szokatlan az állatvilágban, annál kevésbé elterjedt viszont az a stratégia, amelyet a vérszopó a lárvalét vége felé alkalmaz.
A bebábozódáshoz ugyanis a darázsnak nyugalomra van szüksége, majd a báb felfüggesztéséhez szilárd és tartós felületre. Amerikai biológusok bebizonyították, hogy az átalakulásra készülődő parazita – mielőtt végleg a másvilágra küldené áldozatát – speciális vegyületet fecskendez a pókba, amely ennek hatásra abnormális hálót sző; ez ugyan neki már semmire sem jó, kiválóan megfelel viszont a darázs bebábozódási céljaira: erős szálakból épül föl, és képes mozdulatlanul tartani a gubót.
A kutatók megállapították, hogy a darázsméreg közvetlenül az agonizáló pók agyára hat, és ott úgy módosítja az idegsejtek működését, hogy az állat a benne genetikailag rögzült, öröklött hálószövési viselkedésnek csupán egyetlen mozdulatsorát hajtja végre, de azt nagyon sokszor – mint a megakadt lemezjátszó, amely mindig ugyanazt a taktust játssza le.
Hasonló viselkedésmanipuláló anyagok használata meglehetően ritka az állatvilágban, de azért előfordul, az itt alkalmazott vegyületről azonban bebizonyosodott, hogy hatása egyedülállóan tartós: az utolsó pillanatban a parazitától megszabadított pókok még napokig darázsbáb-tartó hálót szőttek. –
