– Az olajipari óriáscégek szinte kivétel nélkül fúzióra adták már a fejüket. A Shell kilóg a sorból. Mi az oka, hogy a fúziók korában a brit-holland vállalkozás magányos harcos maradt?
– Tény, hogy versenytársainktól eltérően, nem hajtottunk végre megafúziót. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne érdeklődnénk érdekes akvizíciók iránt. Az elmúlt időszakban rengeteg ilyen üzletet ütöttünk nyélbe, a múlt héten például Csehországban vettük át a DEA kúthálózatát. Egy cseréről van szó, kelet-németországi állomásokat adtunk a csehországiakért. A globális fúzió elmaradásának nagyon egyszerű oka van. A Shell olyan nagy, hogy a szakma bármelyik viszonylag fontos szereplőjét is vásárolnánk fel, a legtöbb piacon versenyjogi problémákkal találnánk szemben magunkat.
– Vagyis teljességgel kizárható, hogy a Shell a belátható jövőben fuzionálna?
– Természetesen minden lehetőséget megvizsgálunk, s nem zárom ki teljességgel azt sem, hogy a jövőben sor kerül egy nagyobb akvizícióra. Azt is látni kell azonban, hogy most, amikor valóságos “merger-mániáról” beszélhetünk, olyan nyomás nehezedik egy vállalatra, amely hibára kényszerítheti a menedzsmentet, s esetleg teljesen átgondolatlan és a társaság számára előnytelen fúzióra szánhatja el magát. Ennek a nyomásnak a Shell eddig sikeresen tudott ellenállni.
– Koncentráljunk a közép- és kelet-európai régióra: a magyar piacvezető Mol a Slovnaft egy részének megvásárlásával erősítette pozícióit az ásványolajpiacon és – már ha a híreknek hinni lehet – az osztrák OMV is komolyan javít részesedésén. Milyen stratégiát követ ilyen körülmények között a Shell?
– Nagyon egyszerű: mindent megteszünk annak érdekében, hogy ebben a régióban is tovább növekedjünk. A jugoszláv utódálla-mok kivételével minden piacon jelen vagyunk, és mindenhol folyamatosan erősítjük a részvételünket. De ezt a növekedést elsősorban saját befektetésekkel akarjuk elérni.
– Regionális konkurenseik egyre inkább konszolidálják tevékenységüket. Nem kizárható, hogy hamarosan a finomítói kapacitások egyetlen érdekcsoport kezébe kerülnek. Ez nem ejti gondolkodóba cégük menedzsmentjét?
– Pillanatnyilag nem látok egyetlen olyan lehetséges szcenáriót sem, amelynek jegyében finomítói kapacitást vásárolnánk. Kínálati piacról beszélhetünk, Bécsben – Schwechaton -, Százhalombattán és Pozsonyban három modern finomító működik, amelyek nem tudják kapacitásaikat teljesen kihasználni. Ez pedig a vásárlónak a legmegfelelőbb állapot.
– Korábban azonban hallani lehetett arról, hogy esetleg részt vásárolnának a százhalombattai finomítóból, sőt két éve egy horvátországi vegyes vállaltról is szó volt…
– Komoly szándékról egyik esetben sem lehet beszélni. Általánosságban elmondhatom: ellenkezik a Shell üzleti felfogásával, hogy olyan vállalatba vásárolja be magát, amelyben állami részesedés is van.
– Beszélni kell mindenféleképpen a magas kőolajárakról. Az olajtársaságok általában örülni szoktak ennek, most mégis sok piacon panaszkodásukat lehet hallani. Miért?
– Óriási különbség van a válaszok között, ha egy olajtársaság kitermelésért felelős vezetőjét kérdezi, vagy pedig a kiskereskedelemért felelőset. A konszern összességében örülhet ennek a fejleménynek, mi az értékesítésnél az autóvezetőkkel közösen óriási problémaként éljük át ezeket a magas árakat. Ugyanis általában a legközelebbi finomítóban vásároljuk a kútjainknál értékesített üzemanyagot. Magyarországon például a Moltól, így mi is szenvedünk a magas árak miatt. Az árváltozásokból adódó többletköltséget persze át akarjuk hárítani a fogyasztókra, de az éles piaci versenyben ilyen áremelkedések esetén nem tudjuk ezt teljes mértékben megtenni. Ami pedig hosszabb távon szemlélve még rosszabb számunkra: a magas üzemanyagárak miatt Nyugat-Európában a felhasználás is csökkent.
