Fanni lányom ma hathetes. Tágra nyílt szemekkel bámulja a plüss körtemuzsikáját, hozzáér a keze, a körtemuzsika megmozdul. Fanni értelmezgeti a világot. Alig megy neki, még csak hathetes. A User’s Guide (Spock) szerint még nem tudja, hogy ő és a mamája két külön lény. A papájáról, sajna csak fél év múlva vesz tudomást. Most a körtemuzsikánál tart, szövögeti az összefüggéseket: Fanni-kéz-körtemuzsika.
Így vagyok ezekkel az írásokkal: kóstolgatom, ízlelgetem, ismételgetem. A jövő itt van, most már tényleg itt van ezeken a lapokon. Régóta vártuk. Húszéves koromban, húsz évvel ezelőtt azt hittem, hogy majd 1984-ben jön el a jövő. Nem vártam semmi konkrétat, de nem tudtam elképzelni, hogy lesz majd 1985 is. Aztán eljött a 84-es esztendő, de nem történt semmi. Orwell könyve végül nem jelent meg a hivatalos könyvkiadásban, de a szamizdatosok csak kihozták magyarul… És eljött 1985., talán csak annyi változott, hogy a jövőt áttoltam 2000-re. Az beláthatatlanul messze volt: nem csak én gondolkoztam így, akkoriban kódolták be az Y2K problémát is. Tavaly a kezembe került egy tartós elem, érvényes 2000. január 15-ig. Itt van, megérkezett. Déjá vu. Már megint nem történik semmi, nem robban fel egy indiai műhold, mint Wim Wenders filmjében, hogy megváltoztassa a világot, és kiderüljön minden, színről színre. A jövő itt van, összenőtt a jelennel.
Az internet nem a számítógépek, hanem a számítógépet használó emberek hálózata. 2003-ra csak ezen az egy bolygón több mint félmilliárd ember használja majd; egész birodalom a népek tengerében. Abban az évben már félmilliárd mobiltelefon lesz zsebben. A mobilban is van processzor, ma még többnyire csak egy alkalmazást használunk rajta, beszélünk vele. Többen és többen nyomkodják a billentyűket, SMS-eznek, már hirdetik az új wap-telefonokat, amelyekkel az internetet is el lehet érni. A mobiltelefonok (bunkofon? telkó!) háromnegyede alkalmas lesz az internetezésre. Ez sem kis birodalom. Félmilliárd ember kezében ott lesz a jövő. Az információs elit nomád eszközökön olvassa majd a híreket, ezekkel vesz mozijegyet, és még ki tudja, mi mindenre lesz ez jó. Csak a drótjainkat veszthetjük: húsz év múlva ugyanolyan kevés drót lesz körülöttünk, mint húsz évvel ezelőtt. Az állatok után a gépeket is domesztikáljuk (ha-ha, már csak magunkat kellene megszelídítenünk).
Orwellnek szerencsére nem lett igaza, ez épp a nyolcvanas évek elején dőlt el. A mindennapjaink részévé váltak a számítógépek, de nem az állam volt a terjedés motorja, hanem a piac. A számítógép előtt ülő embert ezért alig lehet ellenőrizni. A személyazonosítás hagyományos technikái, a fénykép, az aláírás, az ujjlenyomat, a központi nyilvántartás egytől egyig alkalmazhatatlanok az interneten. A számítógép nem a zsarnokság, hanem a totális szabadság szimbóluma.
Van, aki attól tart, hogy a számítógép, az internet, az új technika mégis hatalmába keríti az emberiséget. Beleszédülünk, függők leszünk, a GSM-sugarak agyrákot okoznak, unokáinkat klónozni fogják, könyv helyett majd gépek előtt kell ülnünk, magányosak leszünk. Jönnek a pedofilek, a politikai pornográfia, megfertőznek. Minden új technika először veszélyesnek látszik az emberre. Az elmúlt száz évben minden új csodáról megtudhattuk, miként tesz tönkre minket, mégis túlélünk itt, a technika kellős közepén.
Divat negyvenévesen infarktálni és új életet kezdeni. Én fordított sorrendben haladok, az infarktusig még nem jutottam el, de már rendszeresen úszom, biciklizek. Régen bicajoztam, ismertem a bringákat. Két-három márka volt: Csepel, Favorit, Peugeot, s a jobbak nagyjából egyformák voltak. Most, midőn biciklit akartam venni, alig igazodtam el a kínálatban. Húsz éve nem létezett mountain bike, most tele vannak vele az üzletek, első-hátsó teleszkóppal (teló!), hiperkönnyű anyagokból robosztus vázakat építenek. Az öreg Draisler, ha látná, mi lett a találmányából! Kinevették, majd jött az az óriáskerék, és nagyapáink azt hitték, hogy amíg a világ világ, ilyen velocipédeken fogunk egyensúlyozni. Ma velocipéd-állapotban vannak a technikai vívmányaink. Klónozunk, internetezünk, de ki tudja, mire jó ez az egész. Mondd egy kockázati tőkésnek, hogy internet & Kelet-Európa: felcsillan a szeme, megnyílik a bukszája. Kérdezd, miért lát benne fantáziát, hiszen a mostani bevételek és növekedési trendek nem igazolják normális halandó számára a tempós üzleti terveket. Tőkésünk az ötvenes évek acélgyártási terveit megszégyenítő meredekségű grafikonokra hivatkozik: nyugi, ebben van fantázia! Majd kialakul.
Kialakul, ahogy a velocipédből néhány év alatt kifejlődött a lánchajtásos kerékpár. Ezt a formát száz évig használták, bicajoztak országutakon, városokban. Ötször húsz év kellett ahhoz, hogy valaki (Heuréka!) olyan bringát készítsen, amivel nyaktörő tempóban lehet hasítani a hegyekben. Verne álmaiból, amit lehetett, megvalósítottak századunk első felében, aztán sokáig nem történt semmi. Megszoktuk a gépeket, motorokat, repülőket, a távírót, rádiót, telefont, a rakétákat, szputnyikokat. Az utóbbi húsz évben ezeket gondolták újra. A digitális forradalom alapegysége az atom helyett a bit: amit lehet, ebben írnak le, hogy aztán mindent és mindenkit összekapcsolhassanak.
Változik a világ körülöttünk, csak mi nem változunk. Ugyanúgy születünk, táplálkozunk, szaporodunk, szeretünk, gyűlölünk, félünk, mint nagyapáink és az ő nagyapáik. Más játékokkal vesszük körül magunkat, másképp töltjük az időt, mint ők. A hathetes Fanni egy darabka jövő, húsz év múlva tökéletesen fog beszélni angolul (megtanítja a Cartoon Network), a számítógépet olyan természetesen kezeli, mint nemzedékem a telefont (megtanítom én). Lehet, hogy a majdani herceg nem papíron küld neki szerelmes leveleket, hanem “emil”-ben, vagy a jó ég tudja, tán gondolatátvitellel. Fanni 2019 tavaszán mégis ugyanazt fogja érezni, amit anno az anyja, a nagyanyja és a dédanyja érzett tavasszal. Ha 2019 tavaszára gondolok, ez az egyetlen biztos pont. Pont.
