A iCAP érintettjei a célok megvalósítása érdekében annakidején piaci rendtartásokban egyeztek meg, beleértve a közös, európai mezőgazdasági árak bevezetését. Megállapodtak arról is, hogy előnyben részesítik a közösségben termelt gabonát és húst az importtal szemben. Magas vámokkal sújtották a bevitelt, ennek következtében a külföldi termékek drágábbak lettek, mint a “belföldiek”. Ezzel párhuzamosan a saját exportőreik szubvenciókat kaptak, hogy áruiktól Európán kívül könnyebben meg tudjanak szabadulni. A gazdálkodóknak nyújtott minden segélyt központosítottak, megfosztandó az egyes tagállamokat attól a lehetőségtől, hogy a többiek terhére kedvezzenek saját agrártermelőiknek. Azóta az EU mezőgazdasági kiadásai felett a nemzeti parlamentek semmilyen ellenőrzést sem gyakorolhatnak.
Az állami raktárakban hamarosan feltartóztathatatlanul dagadtak a marhahús-, gabona- és tejporhegyek. A termékeket az előre rögzített árakon vásárolták fel, majd a többletet vagy megsemmisítették, vagy az előállítási ár töredékéért elárasztották velük a világpiacot.
A fenti gyakorlat jogosságát nehéz indokolni. Tavaly már az EU teljes költségvetésének mintegy felét adták ki mezőgazdasági szubvenciókra. E kiadási tételhez a tagállamok közül legnagyobbrészt – mintegy egyharmados arányban – a német adófizetők járulnak hozzá. Összesen 140 milliárd márkának megfelelő összeget meghaladó támogatást adnak 7 millió mezőgazdasági foglalkoztatottnak, akik az unió GDP-jének átlagosan csak 2 százalékát állítják elő.
A vidék szívós és ügyes védekezése dacára lassan kezd bealkonyulni az elavult európai agrárpolitikának. A felismerés már az Európai Bizottságban is megszületett. A következő évezred első éveire szóló Agenda 2000 programban előterjesztett reformtervezetben azonban a testület illetékes tagjának, Franz Fischlernek mégsem volt elegendő bátorsága a gyökeres változtatások szorgalmazásához, így a szubvenciókat csak a régi rendszeren belül tolták el. Csökkentik a támogatási prémiumokat, amelyeket az EU a gazdáknak a gabona, tej és marhahús átvételéért garantált, hogy e termékek ára közelítsen az alacsonyabb világpiaci árszínvonalhoz. Másrészt növelik a közvetlen pénzadományokat, hogy a farmerek ne szenvedjenek el jövedelemkiesést.
Azon államok csoportja, amely többet kap az EU-büdzséből, mint amennyit oda befizet, legszívesebben semmit sem változtatna, boldogan “élősködne” a nettó befizetők nyakán. Helmut Kohl ezt mindig jóváhagyta, amit a német parasztok a konzervatív uniópártokra leadott szavazataikkal köszöntek meg. Azonban ez tovább már nem megy; a keleti bővítéssel az EU számára túl drága lenne a jelenlegi szubvencionálási rendszer. És a Kereskedelmi Világszervezet amúgy sem fogadná el a továbbiakban az európaiak védővámjait és milliárdos szubvencióit.
Amennyiben Rudolf-Ernst Wolffram bonni agrárközgazdász számításai helyesek, az előirányzott reform nemhogy nehezíti, hanem egyenesen tovább könnyíti majd a rendszer kiskapuira építő, nem ritkán abszurd manőverek (lásd külön írásunkat) végrehajtását. Franz Fischler javaslata – miszerint a gabona garantált árát 20 százalékkal csökkenteni kellene, de a gazdák ebből eredő bevételkiesésének felét az EU-kasszából közvetlen átutalásokkal pótolnák – Wolffram számára csupán blöff. A bizottság az árcsökkentéssel a termelők ama illúzióját táplálná, hogy gabonatermelésük versenyképes a világpiacon, noha közvetlen támogatás nélkül a legtöbb terményük nem állná a sarat.
Jellemző az is, hogy az unióban egy 30 hektáros területen, amelyen átlagos mennyiségű gabona terem, az érvényes rendszerben – a jelenlegi, már szubvencionált árakkal is – évről évre 8800 márka veszteség keletkezik. Nyereség azért érhető el mégis, mert Brüsszel 30 hektárnyi megművelt és a parlagon tartott területre összesen 18 ezer 200 márka prémiumot dob ki. Egy 100 hektáros gazdaságban a Fischler-reform szerint a 31 ezer márkás üzemi veszteség 72 ezer márkás prémiumon keresztül 41 ezer márka látszólagos jövedelemmé alakul át. Egy 1000 hektáros üzemnek a Fischler-féle árcsökkenés után semmilyen nyeresége sem marad a termés eladása után. Azonban a területi prémiumnak köszönhetően a bevételi többlet mégis évi 600 ezer márkát tesz ki.
A Wolffram-tanulmány megoldási javaslatai radikálisak: semmiféle garantált ár és semmilyen kiegyenlítés közvetlen kifizetéseken keresztül; Brüsszel legfeljebb kivételes helyzetekben – a világpiacon bekövetkező drámai árzuhanás idején – kapna lehetőséget arra, hogy védővásárlásokkal stabilizálja a piacot.
