Szinte menetrendszerűen hűtik le a félévenkénti uniós csúcsértekezletek iránti felfokozott várakozásokat a tagállamok konszenzusával létrejövő közös állásfoglalások. Mi tagadás: a múlt hét végi bécsi tanácskozás sem vált üdítő kivétellé.
Egy spanyol újság a fösvények csúcsának nevezte a 15 ország vezetőinek legutóbbi találkozóját, utalva arra, hogy az uniós tagok – noha szavakban reform- és bővítéspártiak – felettébb szűkmarkúak az átfogó változásokhoz szükséges pénzügyi erőforrások előteremtésében. A közös cech nagyobb részét álló gazdagabb északiak elérkezettnek látták az időt arra, hogy bekeményítsenek, mondván: hozzájárulásukat, és így az uniós kötelezettségek miatt képződő deficitjüket nem hajlandók tovább növelni. A nettó haszonélvező, jórészt mediterrán államok viszont minduntalan azt hangsúlyozzák, hogy a számla nagyobb részét bizony a tehetősebbeknek kell állniuk, hiszen náluk van meg az ehhez szükséges fedezet. A bővítés ebből a rövid távú fiskális perspektívából szemlélve csak púp a hátukra, hiszen tovább rontja – jóllehet az előzetes kalkulációk szerint átlagosan csak a nemzeti össztermék 0,15 százalékával – a folyó bevételek és kifizetések mérlegét.
A költségvetési szempontok a most lezárult osztrák elnökség vége felé nem véletlenül kerültek előtérbe. Az őszi német választások után ugyanis csaknem teljessé vált a szociáldemokrata fordulat az öreg kontinens nyugati felén: az uniós tagok közül 13 országban kormányzati tényezőként van jelen a baloldal. A vöröses árnyalatú kormányok az eddig mérvadó monetáris szemlélet helyett sokkal inkább növekedés- és állambarát gazdaságpolitikát ajánlanak. Ennek első kézzelfogható jele a két héttel ezelőtti – a központi bankok vonakodása ellenére meglépett – összehangolt kamatcsökkentés volt. Az újbaloldal nem titkolt legfontosabb célja a 17 milliós európai munkanélküliség mérséklése, jóllehet az ehhez szükséges uniós eszköztár egyelőre a monetáris “túlkapások” visszafogásában merül ki. Sajátos, ugyanakkor az európai integráció természetétől egyáltalán nem idegen egybeesés, hogy a neo-keynesiánus szellők éppen akkor kezdenek fújdogálni a kontinens felett, amikor megvalósul a pénzügyi unió és bevezetik a közös európai pénzt, az eurót.
Eme kettős kihívás szorításában illúzió lett volna áttörést várni a keleti bővítés ügyében. A bécsi tanácskozás egyik üzenete a csatlakozni kívánó országok számára éppen az volt, hogy az Európai Unió tagállamainak egymás között is nagyon nehéz lesz dűlőre jutniuk a közösség jövőbeli működését illetően. Ez legalább olyan összetett feladatnak ígérkezik, mint megegyezni a társult országokkal a bővítés körülményeiről. Ebből az utóbbiak, így Magyarország számára is az a következtetés adódhat, hogy a teljes jogú tagságra való felkészülést – a kormányzati házi feladatnak számító jogharmonizációtól kezdve a vállalati-ágazati érdekek versenyképes érvényesítéséig – néhány speciális részterületet leszámítva nem célszerű függővé tenni az uniós reformok állásától. Másképp fogalmazva: kedvezőtlen lenne, ha a közösségi reformok kibontakozásának lassúsága ürügyül szolgálna a hazai felkészülés visszafogásához. Ez ugyanis – egyfajta önbeteljesítő jóslatként – negatívan hatna vissza az unió bővítési politikájára.
Szinte közhely, hogy a bővítés nem képzelhető el az unió jelenlegi működésének megváltozása nélkül. Miközben kár lenne vitatni e tétel érvényességét, tény, hogy a reformok ügye aligha zárható le egyhamar. Az eddig nyilvánosságra került bizottsági javaslatokból az derül ki, hogy a jövő márciusi rendkívüli csúcsértekezleten is inkább részeredményekre, mintsem átfogóan új struktúrára bólintanak majd rá a tizenötök vezetői. Nem árt felidézni azt sem, hogy a tavaly nyári amszterdami csúcs után elfogadott közös dokumentum “megengedi” – egészen 20 tagig – a bővítést, az intézményrendszer alapvető változása nélkül.
A belső reformok és a bővítés ügye tehát mindenképpen összefügg. A kapcsolat irányáról gyakran hangoztatott tétel azonban korántsem tekinthető axiómának.
