A bankváltó

Nem volt könnyű helyzetben Charles O. Prince, amikor 2003 októberében átvette a világ legnagyobb pénzintézetének vezetését. Természetes hajlama azt diktálta volna, hogy elrejtőzzön irodájában, s onnan intézze a dolgokat, ahogyan előzőleg közel két évtizeden át tette a Citigroupnál és annak elődcégeinél. Már Sanford „Sandy” I. Weill korábbi vezérigazgató jogtanácsosaként is legszívesebben beleolvadt Park Avenue-i tágas irodájának faburkolatába.

Mára más ember lett. Napról napra egyre nyilvánvalóbban kilép volt főnöke hosszú árnyékából, és saját stratégiáját folytatja, amelybe beletartozik bizonyos részlegek eladása, a lakossági üzletág erősítése, továbbá a külföldi befektetési banki tevékenység bővítése. Legelső gesztusai, köztük a japán hatóságok előtti behódolás, és az, hogy váratlanul elődje három kulcsemberét is eltávolította, már jelezték, hogy immár nem Weill apparatcsikja többé.

E lépések azonban nem voltak elegendők. Az 56 esztendős Prince rájött, hogy egy olyan terebélyes vállalatnak, amilyen a Citi, határozott, karizmatikus vezetőre van szüksége. „Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy a reflektorfényben legyek – ismeri el -, de a helyzet megkövetelte ezt. Ki kellett állnom és azt mondanom, hogy erre megyünk, kövessetek.”

Amikor Sandy Weill 2003 közepén utódjául jelölte őt, mindenki meglepődött, hiszen Prince-nek – a befektetési banki részleg élén eltöltött másfél évet leszámítva – nem volt irányítási tapasztalata. Nem is igen vártak tőle többet a válságkezelésnél, hiszen akkortájt az Enron és a WorldCom összeomlása nyomán felszínre került szabálytalanságok és a pr-zűrök óriási kárt okoztak a banknak. Kezdetben Prince meg is felelt ennek a várakozásnak. Jobbára csak szabályozási ügyekkel foglalkozott, és nem vált igazi fővezérré. Elsődleges célja akkor az volt, hogy „a Citi ne szerepeljen többé a lapok címoldalán”. Ám ezt nem tudta elérni, mivel két nagy botrány is tovább tépázta a bank hírnevét: kudarcot vallottak privátbanki tervei Japánban, európai kötvénykereskedői pedig felrúgták a piaci szabályokat. Aztán tavaly nyáron az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve egy példátlan rendelettel megtiltotta a Citinek, hogy további akvizíciókat hajtson végre, amíg rendet nem tesz a saját háza táján. A Fed ezzel nemcsak a bank üzleti gyakorlatát kérdőjelezte meg, hanem Weill felvásárlásokra alapozó növekedési stratégiáját is.

BUKDÁCSOLÁS. Prince akkoriban úgy érezte magát, mint aki iránytű nélkül hajózik. Érzékelték ezt a befektetők is, akik addigra amúgy is kiábrándultak a nagy, bonyolult struktúrájú konglomerátumokból. A General Electric, a Time Warner és más, hasonlóan komplex társaságok nem tudták újra megszerettetni magukat a Wall Streeten, bármilyen teljesítményt nyújtottak is. Prince-nek meg kellene győznie a befektetőket arról, hogy a Citi, hiába óriáscég, képes tovább növekedni, méghozzá felvásárlások nélkül is. Eddig nem járt sikerrel: a Citi árfolyama inkább csak bukdácsol, nem tud tartósan emelkedő trendet produkálni (lásd a grafikont az 56-57. oldalon).

A bankon belül Prince-nek azt kellene elhitetnie a száz országban dolgozó 300 ezernyi alkalmazottal, hogy van távlati víziója. Komoly erőfeszítéseket tesz menedzsmentstílusának megváltoztatására is, igyekezvén levetkőzni azokat a kvalitásait, amelyek a Citi élére juttatták. Kezdetben úgy vélte, a vezetőnek az a dolga, hogy szabályokat diktáljon; ma inkább nagy gondolkodónak akar mutatkozni. Dolgozik imázsának kialakításán, amihez olyan vezérigazgatóktól kér tanácsot, mint a Dell Computer névadó alapítója, Michael S. Dell vagy a Johnson & Johnsont irányító William C. Weldon. Ezzel egy időben háttérbe szorítja a Citi magas beosztású veteránjait, s helyettük egy új vezetői generációra támaszkodik. Egyszersmind pedig sutba dobja a Weill-féle üzletpolitika azon elemét, hogy a Citinek az összes lehetséges szolgáltatást kell kínálnia az összes ügyfél számára.

Kérdés, mennyire válik be ez az újítás. Bár a Citi továbbra is a világ legnyereségesebb társaságai közé tartozik, már messze nem az a növekedési vállalat, amely egykor volt. Január 20-án 6,9 milliárd dollár, azaz részvényenként 1,37 dollár adózott eredményt jelentett a tavalyi negyedik negyedévre, 2 centtel elmaradót a piaci konszenzushoz képest. A vagyonkezelési üzletág eladásából származó egyszeri bevétel nélkül számolva a nyereség 3 százalékkal, 4,97 milliárd dollárra csökkent. Ezen belül a globális fogyasztási hitelezési tevékenység profitja 23 százalékkal, 2,43 milliárd dollárra zuhant. A csalódott elemzők sietve lerontották az erre az évre vonatkozó prognózisaikat, néhány vagyonkezelő pedig a Citi feldarabolását kezdte sürgetni, amit nehéz a vezérigazgatónak szóló dicséretként felfogni.

Ilyen viszontagságok közepette Prince-nek nyilván elő kell jönnie íróasztala mögül. Tavaly december 16-án az éves befektetői napon szakított azzal a régi hagyománnyal, hogy minden részleg vezetője külön prezentációt tart, ehelyett maga vezényelte le az egész kétórás eseményt. „Gyakorlatilag nulla annak a valószínűsége, hogy a társaság újra bajba kerüljön” – biztosította a közönséget. Majd a levegőbe csapva kijelentette: „Tudom, merre tart a Citigroup!” Ha más mondja ezt, valószínűleg kinevetik. A visszafogott Prince-től azonban meggyőzően, sőt, inspirálóan hatott.

„Chuck változtatni akar a vállalati kultúrán, ami nem könnyű. Egy dolog beszélni, más dolog azt elérni, hogy az emberek komolyan vegyék a dolgot” – mondja barátja, Weldon. Nem is hisz mindenki a sikerben. Egy volt Citi-vezető szerint Prince „Sandyt akarja utánozni, de nincs meg hozzá a személyisége és a karizmája”. A február elsejei eredménykonferencián Prince mindenesetre roppant eltökéltnek látszott. „Ez a cselekvés éve, nem a kifogásoké” – hangoztatta.
A BusinessWeeknek nyilatkozva pedig leszögezte: „A leghatározottabban bízom abban, hogy stratégiánk működni fog.”Meglepő szavak ezek olyasvalakitől, aki annak idején a legkevésbé sem számított arra, hogy a Citi első embere lesz. Weill, amikor 2003 júliusában hazatért európai szabadságáról, elhívta őt otthonába. Prince rosszat sejtett. Első gondolata az volt, hogy Weill talált valakit, akivel kénytelen lesz megosztani a befektetési banki divízió vezetését. A második pedig az, hogy akkor inkább nyugdíjba megy. Mint kiderült, fölöslegesek voltak félelmei; három hónap múlva beköltözhetett a vezérigazgatói irodába.


NEHÉZ ÖRÖKSÉG. Kisvártatva azonban rájött, mennyi problémát örökölt. Jókora naivitásnak bizonyult az a lépése, hogy nyilvánosan meghirdette a két fő célt: a további növekedést és a rossz publicitás kerülését.

A Citi londoni kereskedői 2004. augusztus 2-án eladtak több milliárd államkötvényt, majd pár perc múlva olcsóbban visszavásárolták azokat, nagy zavart okozva ezzel a piacon (Figyelő, 2004/41. szám). A következő év júniusában a brit pénzpiaci felügyelet 24,2 millió dolláros büntetést rótt ki a bankra gondatlan üzletvitel címén. Kevéssel a kínos eset után, 2004 szeptemberében a japán hatóságok a privátbanki tevékenység beszüntetésére utasították a Citit, miután egy vizsgálat kiderítette, hogy számos alkalommal megsértette a vonatkozó jogszabályokat. Egy hét múlva Prince fejet hajtott a döntés előtt, és vállalta a felelősséget.

Néhány bíráló szerint Weill és Prince egyaránt tehet a fiaskókról. „Végig Prince volt a vezető jogász. A jogi és a kockázatkezelési szakemberek mind neki jelentettek” – mondja a már említett exigazgató. Mások kedvezőbben ítélik meg őt. Még a befektetési banki üzletág vezetőjeként Prince 1,4 milliárd dolláros peren kívüli egyezséget kötött Leo Spitzer New York-i államügyésszel a Wall Street-i érdekütközések kapcsán. Spitzer megbocsátóbb vele szemben, mint néhány korábbi kollégája. „Az ügy az egész befektetési banki tevékenység lényegét érintette. Maga az üzleti modell volt a probléma gyökere” – mondja az államügyész. Spitzer már kezdettől fogva látta a vezérigazgatói képességet Prince-ben, aki a szavai szerint „hajlandó volt nem egyszerűen a bankkal szembeni panasszal foglalkozni, hanem az egyezség stratégiai jelentőségére koncentrálni, és inkább vezérigazgatóként, mint jogtanácsosként viselkedett”.

Prince hamar felismerte, mi a legnagyobb feladata: el kell érnie, hogy a Citi eltávolodjon a saját múltjától, ügyelve azonban arra, hogy ne tegye tönkre a kétszáz éves örökséget, és ne ássa alá a morált. Ennek megfelelően szét kellett zúznia azt a benyomást, hogy Weill lojális utódjaként ódzkodik a változtatásoktól és a népszerűtlen döntések meghozatalától. Az ilyen szakítás nagyon nagy próbatétel elé állít sok új vezérigazgatót. Az első napokban mutatott teljesítményük hosszú időre meghatározhatja a róluk kialakuló képet.

Ha kidolgozott tervvel nem rendelkezett is, Prince nem riadt vissza a cselekvéstől. Még az első hónapokban magához hívatta Thomas W. Jonest, a Global Investment Management & Citigroup Asset Management elnök-vezérigazgatóját, továbbá Deryck Maughant, a Citigroup International alelnöki rangú vezérigazgatóját és Peter K. Scaturrót, a Citigroup Private Bank vezérigazgatóját. Arra várt tőlük választ, miért törhetett ki a botrány Japánban, és miért nem rendezték a dolgokat úgy, ahogyan a hatóságok követelték. Miután senki sem vállalta a felelősséget, Prince ott helyben menesztette mindhárom vezetőt. Egy ilyen lépés pár hónappal korábban még elképzelhetetlen lett volna. Döntése nagy feltűnést is keltett. „Chuck Prince kiterjesztette az elszámoltathatóságot az eredményekről a magatartásra” – fogalmaz Howard K. Mason, a Sanford Bernstein kutatócég pénzügyi elemzője.
A menesztések vízválasztónak bizonyultak a Citi kultúrájának átalakításában.

Ezt követően, 2005. március elsején kezdetét vette a karizma hadművelet. Prince bemutatta öt pontból álló tervét, amely többek közt a képzés, a fejlesztés, a javadalmazás és az éves teljesítményértékelés új normáit tartalmazta, célja pedig a helyes magatartás ösztönzése és ellenőrzése volt. A Citi készített egy DVD-t is a programról, amelyet világszerte eljuttatott az alkalmazottakhoz és újságírókhoz. Maga Prince két hónapon belül tíz országban 45 ezer munkatárssal ismertette személyesen a tervet. Azóta további merész húzásokra is vállalkozott. Szembefordulva a Citi alapját képező stratégiával, tavaly eladta a vagyonkezelési és az életbiztosítási divíziókat. Weill idejében a Citi annyi felvásárlást hajtott végre, amennyit addig egyetlen másik amerikai pénzintézet sem. Prince és csapata ezzel szemben organikusabb növekedési modellt akar meghonosítani. „Be kell látni, hogy a világ folyamatosan változik. Nem dughatjuk a homokba a fejünket, hanem a változás élére kell állnunk, vagy legalábbis reagálnunk kell rá” – mondja ma Weill, aki maga is támogatja Prince elképzeléseit.


VERSENYELŐNY. Prince a belső növekedést tekinti elsődlegesnek, s ezt főként a külföldi piacokra kívánja alapozni. Úgy véli, a Citi „ma egy forgalmazó cég”, amely befektetési alapokat, részvényeket és befektetési tanácsokat értékesít kiterjedt hálózatán keresztül. Napirenden van a technológia és a képzés fejlesztése, hogy jobban összekössék egymással a Citi brókereit és bankárait, a kooperáció pedig javítsa az eladásokat. Mindehhez a társaság meglévő, márkaneve és mérete által biztosított versenyelőnye szolgál alapként. A cél a fogyasztási hitelezés kiterjesztése a mostani 53-ról mind a 100 országra, ahol a bank jelen van. A befektetési üzletágban Prince nemzetközi fúziókra és felvásárlásokra törekszik, a Citi Financial révén pedig a legalább százezer dollárral rendelkező vagyonos magánszemélyeket kívánja célba venni.

Prince a tehetetlenségi erőben látja a legnagyobb akadályt. „Képesnek kell lennem motiválni az embereket olyasvalamire, ami eltér a hagyományos üzleti mintától” – mondja. Vannak azonban konkrétabb kihívások is. Amióta Prince a vezérigazgató, érkeztek ugyan nagy nevek a bankhoz – köztük James D. Wolfensohn, a Világbank volt elnöke, aki most a nemzetközi terjeszkedéssel foglalkozó tanácsadó -, de több tehetséges ember távozott, mint amennyi jött. Kilépett például Robert B. Willumstad korábbi vezérigazgató-helyettes, miként Marge Magner, a fogyasztási üzletág vezetője is. Egy február eleji konferencián Prince maga is kifakadt, amiért „azoknak az embereknek a fele, akik régebben a Citinél dolgoztak, most a JP Morgannél van”. De a maradók egy része is ellenségesen viszonyul Prince változtatásaihoz, a befektetők pedig szkeptikusan ítélik meg a koncepcióját. Személyes átalakulásával ugyanakkor kezd elismerést kivívni. „Jókora szerkezetváltást kellett végrehajtanunk – mondja Robert Druskin, a Citi vállalati és befektetési üzletágának vezetője -, Prince mára mindenképpen magabiztosabbá vált. Felnőtt a feladatához.”