Egyesek felelősségteljes brüsszeli álláshoz jutottak, mások nyugat-európai munkahelye viszont éppen azért szűnt meg, mert az uniós belépés után már senki sem kérdőjelezheti meg többé a magyar demokrácia érettségét. S van, akinek itthoni munkájába hozta el az elmúlt két év az európai léptékű együttműködés lehetőségét. Összeállításunkban öt olyan életpályát mutatunk be, amelyet közvetlenül befolyásolt Magyarország belépése az európai klubba.
Televíziós tudósítóként annak idején Nagy Krisztina faggatta a bővítési biztos szóvivőjét, ma ő kapja a kérdéseket. Az unió értékén kezeli a szakmai tudást, ezért részesíti előnyben Inotai G. András Brüsszelt Budapesttel szemben. Utolsó főszerkesztőként Dajka Béla zárta be a BBC rádió magyar adását, amelyre az unió bővítése után nincs többé szükség. Az európai határok lebomlása a bűnözőknek is kapóra jön, de Palágyi Pál rendőr őrnagy igyekszik megnehezíteni az életüket.
A mikrofon maradt.
Volt idő – alig két esztendővel ezelőtt -, amikor tudósítóként szinte minden este látható volt a Magyar Televízió híradójában. Újabban viszont már egészen más szerepben, ráadásul a mikrofon túloldalán, és nem is annyira a magyar, sokkal inkább a román, a török vagy éppen a horvát tévében tűnik fel rendszeresen Nagy Krisztina, Olli Rehn bővítésért felelős uniós biztos magyar szóvivője.
Az RTL Klub, majd a Magyar Televízió egykori brüsszeli tudósítójának életében gyökeres fordulatot hozott az Európai Unió 2004. évi bővítése, azon belül is hazánk csatlakozása. Néhány héttel a taggá válás előtt kereste meg Balázs Péter, az Európai Bizottság első magyar tagja, hogy csatlakozzon a kabinetjéhez. A csábító ajánlatnak nehéz lett volna ellenállni, és ő nem is sokáig kérette magát. „Televíziós tudósítóként az első anyagomat a magyar felvételi tárgyalások első fordulójáról adtam még 1998 őszén. Magyarország taggá válásával számomra is lezárult egy korszak” – ad magyarázatot arra, miért nyergelt át szinte magától értetődő módon a médiából az Európai Bizottsághoz.
Nagy Krisztina televíziós újságíróként gyakran bombázta kérdéseivel a korábbi bővítési biztos, Günter Verheugen szóvivőjét. Akkor még nem tudhatta, hogy hamarosan éppen az ő örökébe lép. A Barroso-bizottság megalakulásakor több posztra is jelentkezett, és végül a finn bizottsági tag, Olli Rehn mellett kötött ki. Elhelyezkedésében nagy hasznára volt, hogy az EU-nak mind a három munkanyelvét – az angolt, a franciát és a németet is – folyékonyan beszéli.
A szóvivői feladatok ellátása teljes embert, állandó készenlétet kíván – igaz, ezt már uniós ügyekkel foglalkozó újságíróként is megszokta. Annyiban mégis teljesen más a mostani élete, hogy egy 22 ezer fős, óriási adminisztrációban kell dolgoznia, amibe a viszonylag szabadabb újságírói lét után saját bevallása szerint is nehezen tanul bele.
Azért a szóvivő élete sem csupán munkából áll. Ha csak nem történik valamilyen váratlan esemény, a hétvégék általában nyugodtan telnek, és ilyenkor van idő kikapcsolódásra is. Különösen sokra értékeli azt, hogy a bizottságban a magánéletet fokozottan tiszteletben tartják. Amikor például tavaly nyáron ifjú házasként több hétre Indonéziába utazott, munkaügyben egyszer sem zavarták.
Első hallásra talán furcsa, de a bővítési biztos szóvivője munkája során a focival is közelebbi kapcsolatba került. Miután főnöke, a fanatikus futballrajongó Olli Rehn gyakran csempész bele a beszédeibe a labdarúgásból kölcsönzött szófordulatokat, Nagy Krisztinának is meg kellett ismerkednie ezzel a számára szokatlan kifejezéstárral. Élete első focimeccse is a munkájához kötődik: éppen hivatalos zágrábi látogatásra kísérte el Rehnt, amikor a horvát miniszterelnök meghívta a küldöttség tagjait a horvát-svéd Eb-selejtezőre… Ennél is különösebb élményként emlékszik azonban vissza arra, amikor főnöke mellett, az Európai Bizottság színeiben egy hivatalos budapesti látogatás alkalmával nem a magyar küldöttség soraiban, hanem a szemközti oldalon foglalt helyet a tárgyalóasztalnál.
Az egykori televíziós újságíró nem csak a számításait, de élete párját is Brüsszelben találta meg egy francia fiatalember személyében, aki tolmácsként dolgozik az Európai Unió intézményeinél. Mindketten Brüsszelben képzelik el a jövőt, de Nagy Krisztinának ehhez még a versenyvizsgán is át kell mennie, aminek éppen a közepén tart. „Brüsszelhez képest jelenleg nem látok más alternatívát, bár soha nem lehet tudni” – hagy egy kis esélyt a véletlennek az egyik leginkább szem előtt lévő magyar EU-tisztviselő.
Továbbszolgáló előőrs.
Ha az Európai Unióban dolgozó magyarok a munkaszerződés mellé tagkönyvet is kapnának, az egyik legkisebb sorszámút alighanem a most 28 esztendős Inotai G. András nevére állították volna ki. A végzett jogász ugyanis még a legelső hullámban, közel egy évvel az uniós csatlakozás előtt került az Európai Bizottság verseny főigazgatóságára, miután egyike volt annak a néhány tucat magyarnak, akiket – akkor még szerződéses alkalmazottként – a jövendőbeli tisztviselők előőrseként vettek fel az EU legfontosabb intézményébe.
Inotai sok szempontból ugyanazt az utat járta be, mint számos, évek óta Brüsszelben dolgozó kollégája. A jogi egyetemről előbb a bruges-i College of Europe-ba, majd még a bizottsági karrier megkezdése előtt egy évre egy brüsszeli ügyvédi irodához vezetett az útja. A Bruges-ben eltöltött év remek ugródeszkának bizonyult: az évfolyamáról azóta szinte mindenki az uniónál dolgozik. Inotai nehezményezi is, hogy a magyar állam miért nem támogatja többé az EU-ba beszállókártyát jelentő bruges-i képzést.
A fiatalember, aki otthonról is hozott magával egy jó adag európai érdeklődést – édesapja ugyanis Inotai András, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének uniós kérdésekben is igencsak otthonosan mozgó igazgatója -, a bizottság verseny főigazgatóságánál szerencsésen rátalált arra, ami igazán érdekli: a távközlési szektor és a média versenyjogi vonatkozásaival foglalkozik. Mint mondja, az uniós munkának talán ez az a szegmense, amely a legkevésbé különbözik a magánszektortól, hiszen dinamikus, professzionális (igaz, a túlórázás sem ritka). Ezeknél is vonzóbb a számára, hogy a versenyterület 450 millió ember életét befolyásolja. „Itt minimum európai, de sokszor globális léptékben kell gondolkodni. A nemzeti kereteket mindig kicsit szűknek éreztem” – mondja Inotai G. András.
A versenyjogászt saját bevallása szerint a szokásosnál kevésbé vonzza a brüsszeli munkában a sokak számára irigylésre méltóan magas bér. „Nem anyagi megfontolásokból vagyok itt elsősorban, hiszen ezt a pénzt egy brüsszeli ügyvédi irodában, sőt akár Magyarországon is meg tudnám keresni” – állítja. Életében ugyanakkor – a szakmai szempontok mellett – rendkívül fontos szerepet játszik az utazás és a mobilitás. Mindenekelőtt ennek tulajdonítja, hogy számos eurokratától eltérően nem vásárolt házat vagy lakást. Barátnőjével – aki szintén magyar és ugyancsak az Európai Bizottságnál dolgozik – egy, az uniós negyed közelében lévő ház felső emeletén bérel apartmant. Ami a mobilitást illeti, Brüsszelnél jobb helyet keresve sem találhatott volna: a kis távolság miatt, ha kedve szottyan rá, néhány órán belül Párizsban, Londonban vagy akár Amszterdamban teremhet. Végül mindehhez társul még a fiatalos nemzetközi környezet, nemzetiségek és kultúrák keveredése. A fapados légitársaságoknak köszönhetően ráadásul Budapest is csak alig kétórányira van innen, ami fölöttébb megkönnyíti a kapcsolattartást az otthoniakkal.
A fiatal köztisztviselő nem titkolja, hogy Magyarországon is el tudná képzelni a jövőjét, ám ahhoz, hogy ez így legyen, az otthoni viszonyoknak még sokat kellene változniuk. „A magyar közéletben és a társadalomban a szakmai tudásnak még mindig nincs meg a kellő becsülete, és ez nem pénzkérdés” – ad egyfajta magyarázatot arra, vajon a csatlakozás óta miért is próbált szerencsét Brüsszelben – nem is kis sikerrel – olyan sok fiatal és tehetséges magyar köztisztviselő.
Good bye, London.
Egyetemista korában Dajka Bélának, a BBC tavaly megszüntetett magyar adása utolsó főszerkesztőjének a legnagyobb ambíciója még csak annyi volt, hogy szűkebb pátriája helyi lapjánál, a Kelet-Magyarországnál kapjon állást. Ehhez képest 2004 májusa már Londonban érte, ahol a vezetése alatt dolgozó BBC Magyar Osztály rendkívüli, több országot bevonó körkapcsolásos adással emlékezett meg az Európai Unió bővítéséről.
Tény, az új európai polgárok előtt két éve megnyitott brit munkaerőpiac a számára már nem volt nagy újság, hiszen 2002-ben megkapta a szabad munkavállalásra feljogosító állandó nagy-britanniai letelepedési engedélyt. Sőt, később brit állampolgárságot is kapott, megszerezve a lehetőséget, hogy az EU bármely tagállamában dolgozhasson, és vízum nélkül utazhasson például az Egyesült Államokba. Magyarország csatlakozása közvetve mégiscsak beleszólt az életébe. A BBC Világszolgálatának vezetése ugyanis 2005 végén bezárta a magyar adást – miként jó néhány további „kelet-európai” szerkesztőséget is. A döntést az illetékesek azzal indokolták, hogy a régióban már rendelkezésre áll a szabad és demokratikus média. E nélkül viszont Magyarország számára az uniós tagság elérhetetlen álom maradt volna csupán. Mindezek után, még ha Dajka maga is állítja, hogy nincs közvetlen összefüggés az – amúgy a korábbi évek tetszhalott állapotából éppen az ő vezetése alatt ébredezni kezdő – Magyar Osztály „likvidálása” és az unió bővítése között, utóbbi esemény mégiscsak hatott a londoni döntéshozókra. „A közép-európai nyelvi adások megszüntetése már korábban napirenden volt, de tény: az uniós csatlakozás elhúzódása azt jelentette volna, hogy ezt a döntést később hozzák meg” – mutat rá a volt főszerkesztő.
Dajka Bélát – és kollégáit – személyesen igencsak érzékenyen érintette a 67 évet megélt magyar adás megszűnése. „Ez egy nehéz időszak volt. Sok olyat kellett felszámolnunk, amit az utóbbi időben hoztunk létre, és egy olyan intézménnyel szakadt meg a kapcsolatunk, amelyet hírszolgáltatóként, munkaadóként is nagyon szerettünk” – idézi fel az utolsó napok hangulatát.
Más kérdés, hogy az unió bővítése – ha közvetve is -, kedvezően is hatott Dajka Béla karrierjére. Egy ideiglenes belső áthelyezéssel 2004-ben Brüsszelbe, a BBC európai lobbicsoportjához került. S az idén 37 éves ex-főszerkesztő gyakori brüsszeli és európai útjai nyomán azt vette észre magán, hogy egyfajta „európai identitása” jelent meg. Pedig a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Fehérgyarmatról elszármazott Dajka 1994-ben még Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében diplomázott, majd a Magyar Hírlap külpolitikai újságírójaként sokszor járt az Egyesült Államokban is. „Akkoriban nagyon tetszett az amerikai életforma, de az EU-csatlakozás megerősítette vonzódásomat Európához” – vall mai elkötelezettségéről.
Egyedül nem megy.
Eisenstadt sétálóutcáján nemrégiben betörtek egy ékszerboltba. Az osztrák rendőröknek rendelkezésére állt az elkövetők személyleírása, és a birtokukban volt még egy sor olyan információ, amely mind arra utalt, hogy a szálak Magyarországra vezetnek. Gyors segítséget kértek tehát a győri és a soproni kollégáktól, akiknek nyomban ismerősnek tűntek a személyleírások, s nem is tévedtek. „Miután kiszálltunk a feltételezett tettesek lakására, nem csupán a már zálogba adott rablott ékszerek zálogcéduláit találtuk meg, hanem még egy marihuána-ültetvényre is rábukkantunk” – idézi fel Palágyi Pál őrnagy, a Győr-Moson-Sopron megyei rendőr-főkapitányság nemzetközi referense az egyik sikeres osztrák-magyar bűnüldözői együttműködés történetét.
Egy ilyen siker ma már korántsem csupán a véletlenen múlik. Január másodikán ugyanis Hegyeshalomnál a határsávban – a „senki földjén” – egy korábban speditőrök által használt épületben megkezdte a munkát a magyar-osztrák rendőri kapcsolattartó pont. Egy szobában ülnek a Győr-Moson-Sopron megyei és a burgenlandi rendőrök, akik így azonnal át tudják adni egymásnak az országuk különböző helyi rendőri szerveitől érkező megkereséseket, illetve adatokat. „Ilyen még Magyarországon nem volt: két ország hatóságának emberei egy légtérben dolgoznak” – érzékelteti a kapcsolattartó pont elindulásának jelentőségét a németül, angolul és oroszul is tárgyalóképes szinten beszélő Palágyi Pál.
Akármilyen egyszerű és magától értetődő is az együttműködés ilyetén formája, hosszú út vezetett odáig, amíg a két ország rendőrei beköltözhettek a hegyeshalmi közös irodába. Tegyük fel, hogy történik egy bűncselekmény valahol Ausztriában, s feltételezhető, hogy az elkövetők magyarok, vagy legalábbis Magyarország felé oldottak kereket. Ilyenkor az osztrák rendőrség a magyar kollégáktól kér segítséget. Egy effajta jogsegély-kérelemnek azonban korábban az volt az útja, hogy az adott osztrák rendőrkapitányság írt egy megkeresést a helyi ügyészségre, amit az továbbított a bécsi igazságügyi minisztériumba. Utóbbi a külügyminisztériumhoz fordult, amely aztán a határon átnyúlva kapcsolatba lépett a magyar külüggyel, hogy az értesíthesse az itthoni igazságügyi tárca illetékeseit, akik megkeresték a területileg illetékes megyei ügyészséget, ahonnan végül kijelölték az eljáró rendőri hatóságot. Ez négy-hat hétig is eltartott. Most elég értesíteni a hegyeshalmi kapcsolattartó pontot, és néhány percen belül németre – illetve ellenkező esetben magyarra – fordítva már rendelkezésre is áll a hivatalos megkeresés, amely alapján a határ túloldalán nyomban megkezdik a munkát.
Az uniós csatlakozással, azaz a határok leomlásával rohamosan nőtt az igény egy effajta együttműködés iránt, s az évtized elején itthon megszülettek a nemzetközi rendőrségi együttműködést szabályozó új törvények is. Már csak arra volt szükség, hogy a nemzetközi referensként az Európai Uniót Hollandiától Ausztriáig és Dániától Olaszországig rendszeresen beutazó őrnagy Nyugat-Európában – így például a francia-német határon, Strasbourg és Kehl között – a saját szemével lássa, milyen magától értetődően működnek együtt hasonló ügyekben a különböző tagországok rendőrei. Palágyi őrnagy 2003 őszén vetette föl a megyei főkapitánynak az ötletet, aki azt nyomban teljes támogatásáról biztosította.
Mégis közel két és fél évbe telt, amíg az elképzelés az idén január 2-án valósággá válhatott. „A megoldást kerestem. Nem az a lényeg, hogy nyelvtudás híján miért nem tudunk közvetlenül együttműködni az osztrák vagy a szlovák kollégákkal, hanem az, hogyan tudunk mégis” – enged betekintést Palágyi Pál abba, hogy mi is mozgatta, amikor az engedélyeztetési eljárás útvesztőjében haladt előre. Azt kereste, hogy az uniós tagság és a schengeni államok szövetségéhez való csatlakozás mit jelent az ő szűkebb szakmai területükön. „Adottak voltak az államközi megállapodások, csak azt kellett kitalálnom, hogy a magyar vagy az osztrák járőr miként tudja ezeket a megállapodásokat működtetni” – fogalmaz.
Ma pedig már rutineljárás, hogy az osztrák kollégák jeleznek: Wiener Neustadtban elloptak egy terepjárót, s egy magyar akcentussal beszélő hölgy telefonon másnapra Sopronba hívta a tulajdonost, azzal, hogy ott majd visszavásárolhatja az autóját. A magyar rendőröknek ennyi elég, hogy készenlétben állva várják az elkövetőket, s – a bedrótozott osztrák „tulajdonos” kollégák segítségével – lecsapjanak az autótolvaj bandára. Ma egyetlen nap is elegendő egy ilyen akció előkészítéséhez.
Mindenhol otthon.
Miközben idehaza a legtöbben még 2002-2003 táján is arra vártak, hogy az uniós csatlakozással könnyebbé váljanak az európai munkavállalás feltételei, Egerszegi Dorottya már személyes tapasztalatokkal rendelkezett arról, milyen is egy tagországban munkát vállalni. Évekkel korábban ugyanis – még tanulóként – sikerült álláshoz jutnia Brüsszelben, az unió melletti egyik legnagyobb lobbiszervezetnél. Más kérdés, hogy két évvel a magyar csatlakozás előtt munkaadója az ő számára sem tudta kijárni a munkavállalási engedélyt. Ám csupán Belgiumnak fogyott el a vendégszeretete, a La Manche-csatorna túloldalán ugyanis több szerencsével járt: sikerült elhelyezkednie Közép-Angliában az informatikai ipar óriásánál, az Intelnél.
Egerszegi Dorottya a budapesti külkereskedelmi főiskola diplomájával a zsebében vágott neki Európának. Előbb – még jóval a csatlakozás előtt – Hollandiában tanult marketinget, majd a belgiumi Leuvenben uniós jogot és pénzügyeket, ezt követően dolgozott Brüsszelben, utána pedig következett az angliai időszak. Mindez három év alatt zajlott le.
A csatlakozás közeledtével mégsem egy uniós tagállamban, hanem Magyarországon látta meg a lehetőséget. Ekkor döntött ugyanis úgy, hogy „a maga ura lesz”, márpedig közel fél évtizedes külföldi tanulói és munkatapasztalattal a háta mögött azt érezte, hogy erre külföldön nem sok esélye lenne. Így 2002-ben hazajött, s Equality Consulting néven uniós pályázati tanácsadással foglalkozó céget alapított.
Tavaly azonban leszálló ágba került a pályázatírás. A kókler cégek és az erről cikkező média Egerszegi Dorottya szerint bizalmatlanná tették az ügyfeleket. S miközben több ezer cég állt rá a pályázatírásra, „kifutottak” a 2004 és 2006 között odaítélhető pénzek is.
Mindazonáltal van kiút, hiszen Egerszegi Dorottyának belépője van Brüsszelbe, az Európai Bizottsághoz. Alighanem gond nélkül kaphatna ott állást, sikerrel letette ugyanis az Európai Bizottság versenyvizsgáját. Megvolt az az előnye, hogy a leuveni katolikus egyetemen „nem tankönyvi szövegből”, hanem többek között az Európai Bíróság gyakorló bíráitól, illetve magas rangú EU-tanácsadóktól tanulta az uniós tárgyakat. Közgazdász párja is szívesen utazik, ám most még Magyarországhoz köti őket egyéves kisfiuk, s a civil társadalom szervezése is. Egerszegi Dorottya alapító elnöke volt ugyanis a Nők a munka világában Egyesületnek is, amely a nők munkahelyi esélyegyenlőségének megteremtését tűzte lobogójára. Mégis, ha a baba nagyobb lesz, akár 4-5 évre ismét el tudna képzelni magának külföldi állást, például éppen Brüsszelben. „Az a város olyan, mintha hazautaznék. A bő másfél órás repülőút ráadásul alig hosszabb, mintha egy nagy dugóban kellene átautóznom Budapesten” – érzékelteti, hogy ő már nem csupán magyar, egyben „európai” is.
