Pedig e disputában maga a közgazdaságtudomány sem hirdet eredményt; az optimális (egyensúlyi) kurzus előre meghatározhatatlan. Az erősödő és gyengülő árfolyam mellett is szólhatnak érvek: előbbi például kedvező az importőröknek, mérsékli az inflációt, olcsóbbá teszi a külföldi utazásokat, utóbbi ugyanakkor felhajtja az árakat és megnöveli a korábban felvett devizahitelek kamatát, miközben dagasztja az exportőrök kasszáját. Mindemellett, abban konszenzus van, hogy a hektikus mozgás kedvezőtlen a gazdaságra nézve.
A rövid idő alatt az euróhoz képest több mint 10 százalékot gyengülő forintkurzus elbizonytalaníthatja a piaci szereplőket, lehetetlenné – de legalábbis nagyon költségessé – téve a racionális kalkulációt. Nem világos, hogy a magyar kormány milyen kurzust látna szívesen. Nincs árfolyamcél – mondják (helyesen) a kormánytagok. Ám akkor vajon miért „beszélte le” nyilvánosan a kormányfő a forintot, rögvest a megszorítások bejelentése után, 282 forintos euróárfolyamot vizionálva? Lám, az utóbbi hetekben a kurzus gyengült is, elérve a miniszterelnök által bemondott szintet (igaz, a hét elején valamelyest visszakapaszkodott). A kiigazító csomag után a piac a nemzeti valuta erősödését várta, már amennyiben sikerült volna bizalmat ébreszteni az intézkedések iránt.
A forint jelenleg céltalanul bolyong. Csak nehogy végül annak a jól ismert és elhibázott gazdaságpolitikának a szolgálatába szegődjön, amely gyenge forintkurzussal és a gazdaság elinflálásával kívánja végrehajtani a stabilizációt, kamatemelésre kényszerítve a jegybankot és visszavetve a növekedési ütemet. Erről a politikáról a szakirodalom egyértelműen vélekedik…
