Foci

Meghalt Grosics Gyula

Nyolcvannyolc éves korában elhunyt Grosics Gyula, a legendás Aranycsapat kapusa.

A család tájékoztatása szerint “Grosics Gyula, a Nemzet Sportolója 11.20 perckor, álmában, megtért Teremtőjéhez”.

Grosics Gyula Dorogon kezdte pályafutását, majd a MATEOSZ, Bp. Honvéd és a Tatabánya csapataiban szerepelt. A magyar válogatott kapuját 86 alkalommal őrizte, 1954-ben világbajnoki ezüstérmet nyert, 1952-ben Helsinkiben pedig olimpia bajnoki címet szerzett.

Fotó: Europress Fotóügynökség

A “Fekete Párduc” az utóbbi években sokat betegeskedett. Csütörtökön ismét kórházba szállították, de családja csak annyit közölt, “a szokásos kontrollvizsgálatot követően került az egészségügyi intézménybe”.

Péntek reggelre viszont kiderült, komoly baj lehet. Egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot, az egyik szerint a korábban több helyen kilyukadt tüdeje miatt kellett kezelni, a másik állította, kilyukadt a patkóbele, amelyből egy darabot el is távolítottak.

Buzánszky Jenő mély fájdalommal értesült barátja elvesztéséről. Elmondta: pénteken kora délután együtt kellett volna utaznia Grosiccsal Berlinbe. A Német Labdarúgó Szövetség ugyanis meghívta őket az 1954-es berni világbajnoki döntő 60. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségre.

“A barátom marad örökre. Együtt éltünk át szép sikereket és kudarcokat. Mindig lehetett rá számítani – mondta telefonon a repülőgép felszállására váró Buzánszky. – A napokban kórházban volt, és mondta, hogy nem tud jönni Berlinbe velem. Reméltem, hogy felgyógyul, hazamehet, és megint mehettünk volna ünnepségekre, baráti összejövetelekre. Ennek a közös útnak most vége.”

A legendás Aranycsapatból – amely 1953-ban Londonban 6-3-ra verte Angliát – már csak Buzánszky Jenő él, a vele együtt 2011-ben a Nemzet Sportolói közé választott Grosicsot megelőzően Puskás Ferenc 2006-ban távozott az élők sorából.

Csoda, ahogy (csoda)kapuslett

„Egészen hihetetlen története van annak, ahogy én a labdarúgásba belekerültem. A mai napig sem tudom felfogni. Az édesanyám súlyos, ágyban fekvő beteg lett, de egy év után egyszer csak – valami csoda folytán – otthagyta az ágyat, felkelt, és felépült. Akkor úgy érezte, ezt meg kall hálálnia a JóIstennek, mégpedig azzal, hogy én pap leszek. Mindenki ebben a tudatban is volt, nekem pár hónap múlva kellett volna jelentkeznem az esztergomi bencés gimnáziumban, de előtte történt egy számomra is máig felfoghatatlan eset. A vasárnap 10 órási mise előtt szóltam édesanyámnak, hogy lenézek a focipályára, és onnan megyek a templomba. A Dorog felnőtt csapata éppen Komáromba készült mérkőzésre, de a csapat két kapusa közül egyiket sem engedték el a katonaságtól. Ott álltak kapus nélkül, és az edző egyszercsak odaszólt nekem, hogy: te jössz velünk a meccsre. És 14 és fél éves fejjel elmentem velük, beöltöztettek, beállítottak a kapuba, és 2:1-re nyertünk. Azt sem tudtam, mit kell csinálni, csak ösztönösen mentem a labdára. Aztán otthon édesapám várt a kapuban, az első pofont azért kaptam, mert a kérdésre, hogy hol voltam, azt feleltem: Komáromban. A másodikat pedig akkor, amikor azt állítottam, hogy a felnőtt focicsapatnak védtem a meccsen. Senki nem hitte el, de másnapra már híre ment az egész környéken. Így lettem 15 évesen pap helyett kapus.” (innen)

Olvasói sztorik