Cormac Duffy tíz alkalmazottat foglalkoztat az írországi Galwayben működő könyvelői irodájában, köztük egy fiatal lengyel lányt, akit még tavaly vett fel. Hogy miért? Nem is igazán érti a kérdést. „Miért ne vettem volna fel? Megvan a végzettsége, a hozzáállása, és kiválóan beszél angolul. Ha jól végzi a munkáját, akkor nem érdekel a nemzetisége” – feleli magától értetődően.
Sok ilyen történetet hallani manapság szerte az ír szigeten – ahol a hivatalos becslések 120-150 ezerre teszik a jelenleg ott dolgozó lengyelek számát -, ám akad példa az ellenkezőjére is. Bár a lengyelek köztudottan nem félnek a kemény munkától, Írországban nem csupán a többi uniós munkavállalóval, de az afrikai és ázsiai bevándorlókkal is meg kell küzdeniük. Így az álláskeresés nem ritkán akár hónapokba is beletelhet, s angoltudás nélkül pedig szinte lehetetlen állást találni. Olyannyira így van ez, hogy Dublin és a többi nagyváros éttermeiben és bárjaiban az ablakokba kiragasztott álláshirdetéseken az új idők szelleméhez igazodva külön nagybetűs szöveg hívja fel a reménybeli pincérlányok és mosogatófiúk figyelmét: „Angolnyelv-tudás szükséges”.
Ha mindezek után valaki felkészületlenül és spórolt pénz nélkül érkezik Írországba, hamar nehéz helyzetben találhatja magát. A hajléktalanokat segítő dublini szervezet adatai szerint az utóbbi években ugrásszerűen megemelkedett az olyan kelet- és közép-európai bevándorlók száma, akik segítségért fordultak hozzájuk. Csak tavaly hatszázan kerestek menedéket a szervezetnél. A kelet-európai álláskeresőket persze hamar megtalálják azok, akik megpróbálnak hasznot húzni kiszolgáltatott helyzetükből. A húszas évei elején járó Simon tavaly lengyelországi tanulmányait félbehagyva, akkori barátnőjét követve érkezett Galwaybe. „Éppen munkát kerestem. Egy buliban találkoztam egy sráccal, aki mondta, hogy hétfőre szerez nekem munkát. Mondanom sem kell, hogy mennyire boldog voltam. Hívott is másnap, hogy megvan a meló. Meg, hogy 150 euró lesz a »közvetítési díj«. Elküldtem a …” – fortyog benne még most is az indulat a hónapokkal ezelőtti esetet felidézve. Simon esete korántsem egyedi. A lengyel közösségen belül gyakran internetes fórumokon vagy újsághirdetés útján cserélnek gazdát az állások – a „segítségnek” pedig sokszor ára van.
HONVÁGY. Az élet azonban távol az anyaországtól még a jó kereset és biztos munkahely birtokában sem könnyű. Az Írországban élő lengyelek nehezen viselik a megbízhatatlan tömegközlekedést és az örökké esős időjárást – egy, a University of Maynooth által a közelmúltban készített felmérésben legalábbis e kettőre panaszkodtak a legtöbbet -, s természetesen sokan folytatnak kemény küzdelmet a kínzó honvággyal. Kiemelten igaz ez az angolul nem vagy csak minimális szinten beszélőkre, akiket a kutatók szerint különösen fenyeget az elszigetelődés és a kirekesztettség érzése.
Ráadásul egy frissen érkezett kelet-európai Írországban is óhatatlanul „kívülálló”, és nem is nagyon számíthat más bánásmódra. A 26 éves Ania Varsóban szerzett tanítónői diplomát, ám miután otthon hiába keresett munkát, úgy döntött, Írországban próbál szerencsét. Amikor megismertem, egy vidéki szállodában takarított. Több mint egy évig küzdött a mélabús óceánparti időjárással és a ténnyel, hogy hiába a pedagógusi végzettsége, ír földön az csak arra elég, hogy mások után takarítson. Végül a büszkesége győzött az anyagi szempontok fölött, és visszatért Lengyelországba.
Szerencsésebb – vagy talán kitartóbb – volt a 30 év körüli Ela Pozniak, aki pszichológia szakos egyetemi diplomával a zsebében vágott neki három évvel ezelőtt a szigetországi „kalandnak”. „Azért jöttem Írországba, mert otthon egyszerűen nem tudtam megélni a fizetésemből” – magyarázza akkori lépését. Eleinte au pair, azaz bébiszitter volt. Ez szegről-végről a szakmájába vágott, hiszen odahaza is úgynevezett nehezen kezelhető gyerekekkel foglalkozott. Az au pair fizetés Írországban sem túl magas, 100 eurós egyheti bére azonban – amihez szállás és teljes ellátás is járt – majdnem háromszorosa volt a lengyelországi fizetésének. Majd pedig, mivel Ela tökéletesen beszél angolul, két és fél év után „előléptették”, s ma már ő maga felügyeli a környéken dolgozó au pair lányokat, kiközvetíti őket, és intézi ügyes-bajos dolgaikat.
Mit tehet a honvágy ellen, aki minden nehézség ellenére mégis kitart? „Ha négy lengyelt magára hagysz egy lakatlan szigeten, akkor azok egy héten belül megalapítanak négy napilapot és két ellenzéki politikai pártot” – idézi fel a Lengyelország-szerte jól ismert viccet egy Galwayben élő lengyel fiú. Nos, politikai szervezetük ugyan még nincs az írországi lengyeleknek, de máris hét lengyel nyelvű napi-, illetve hetilap – nem utolsósorban a Gazeta Wyborcza, amelyet az ugyanezzel a címmel megjelenő legendás anyaországbeli eredetijétől eltérően az Írországban élő lengyeleknek Dublinban szerkesztenek -, továbbá rádiós és televíziós programok sora igyekszik elhozni nekik a szülőföldjüket a messzi szigetországba. Emellett koncertek, kiállítások, felolvasóestek sora próbálja pótolni az otthon hiányát, s a legtöbb városban rendszeresen tartanak lengyel nyelvű misét is. (Az írek többsége meggyőződéssel vallja is, hogy a katolikus lengyelek a vallási rokonság miatt választják olyan nagy előszeretettel „második hazájuknak” a szintén katolikus Írországot.) S természetesen a kocsmákról sem szabad elfeledkezni. A „Krcma” pultja mellett barátian keveredik az angol a különböző szláv nyelvekkel, ezzel együtt nyoma sincs az ír pubok családias hangulatának, sokkal inkább tetten érhető valami kelet-európai komorság.
Ha pedig ez nem lenne elég, ma már alig találni olyan kisvárost az ír szigeten, ahol ne kínálná áruját legalább egy bolt a hazai ízek után vágyakozó lengyeleknek. Mi több, nem csupán a lengyelek nyitják meg saját boltjaikat, hanem a legnagyobb áruházláncok is felismerték az üzleti lehetőséget: a népszerű lengyel sörök és vodkamárkák az ő kínálatuknak is elengedhetetlen részei lettek – persze a lengyelországi árakhoz képest háromszor drágábban. A kis lengyel delikáteszboltok pedig, amellett, hogy az olyan nagyon hiányolt hazait kínálják az Írországban élő lengyeleknek, egyfajta közösségi találkahelyként is szolgálnak. Olyan biztos pontként, ahol végre az anyanyelvükön beszélhetnek, ahol a hírek összefutnak, és ahol végre otthon érezhetik magukat.
Az Európai Unió három évvel ezelőtti bővítése óta az ír szociális és családügyi minisztérium összesen mintegy 350 ezer, a munkavállaláshoz elengedhetetlen társadalombiztosítási azonosítószámot (personal public service number – PPS) adott ki az újonnan csatlakozott uniós országokból érkezőknek, ebből megközelítőleg 200 ezret lengyel állampolgároknak. Mivel a munkavállalók többsége akkor sem szünteti meg az azonosítószámát, ha már elhagyta országot, a jelenleg Írországban dolgozó lengyelekről pontos számok nem állnak rendelkezésre, de a hivatalos becslések 120-150 ezerre teszik a számukat.
OTTHONI CSALÓDÁS. A dublini Gazeta Wyborcza kutatása szerint a Zöld Szigeten szerencsét próbáló átlagos lengyel munkás 30 éves, férfi, és olyasvalaki, aki csalódott az otthoni munkaerőpiacban, és a jobb kereset, a magasabb életszínvonal reményében akar külföldön munkát vállalni. Bár Lengyelországban – nem utolsósorban a külföldön munkát vállaló több mint egymillió ember kirajzásának, illetve az immár tartósan 7 százalék körüli otthoni gazdasági növekedésnek köszönhetően – hónapról hónapra látványosan csökken a munkanélküliség, a ráta még mindig jócskán kétszámjegyű, így nem csoda, ha a legtöbben az otthoni helyzettel magyarázzák kivándorlásukat. Persze akadnak olyanok is, akiket egyszerűen a kalandvágy hoz Írországba, mások pedig pusztán angolul szeretnének megtanulni, és aztán – legalábbis ma így gondolják – hazatérnek.
Lengyelországot mellesleg nem kis részben éppen a képzett és magasan kvalifikált munkaerő hagyja el a nyugaton megteremthető egzisztencia reményében. Az „ír” Gazeta Wyborcza felmérése szerint a szigetországban dolgozó lengyelek 34 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Többségük mégis alacsony presztízsű munkakörben, az óránkénti 8,65 eurós minimálbérért dolgozik – ennél kevesebbért legálisan senkit sem foglalkoztathatnak az ír szigeten -, az írországi lengyelek átlagos havi keresete 1500-2200 euró. A hasonló munkakörben dolgozó ír alkalmazottak gyakran magasabb bérezésben részesülnek, mint a külföldi munkatársaik. Ennek ellenére kevesen mernek fellépni a diszkrimináció ellen, részben azért, mert hiányos a nyelvtudásuk – és ennek következtében a jogi ismereteik -, ám mindenekelőtt azért, mert félnek, hogy elveszítik a nehezen megszerzett állásukat.
HATÓSÁGI SEGÍTSÉG. Igazságtalanságok persze nem csupán a bérezés körül fordulhatnak elő. A 19 éves Magda alig néhány hetet dolgozott egy étteremben pincérnőként, amikor egyik napról a másikra kitették az állásából. Szerződést nem írt vele az alkalmazója, és még a törvényben előírt egyhetes felmondási időt sem tölthette ki. „Én olyan naiv vagyok” – korholja magát a történtekért. Az ír kormány a maga eszközeivel igyekszik segíteni az ilyen helyzeteken. A Citizens Information Office (Állampolgári Információs Iroda) ingyenesen kínál bárki számára elérhető jogi és információs szolgáltatást, méghozzá az angol mellett öt másik nyelven is, sőt, a számtalan lengyel ügyféllel a könnyebb kommunikációt egyenesen lengyel anyanyelvű munkatársak segítik. Az iroda segítségével végül Magda is sikeresen érvényesítette a jogait törvényszegő korábbi munkaadójával szemben.
Ám nem csupán a hatóságok reagálnak az új helyzetre, az írországi üzleti élet szereplői is hamar felfedezték a százezres lengyel munkavállaló seregben rejlő új piaci lehetőségeket. Több bank is elindította például lengyel nyelvű telefonos ügyfélszolgálatát, a kiemelt fiókokban pedig anyanyelvű munkatársak segítik az ügyintézést. Rajtuk kívül már a távközlési és a biztosító társaságok is célba vették a lengyel vásárlóközönséget. A szigetországban munkát vállaló lengyelek százezreinek azonban alighanem a légitársaságok örülnek a legjobban: ma már hét cég kínálja heti 32 járatát Írország és Lengyelország különböző városai között.Sokan házat vásárolnak Írországban, családot alapítanak itt, a gyerekeik itt kezdik el az általános iskolát. A többség ennek ellenére magabiztosan állítja: előbb vagy utóbb hazamennek: „Még egy-két évet kibírunk itt; csak amíg kicsit jobb lesz a helyzet otthon…”
Magyarok nyelvtudás nélkül
Bár az uniós csatlakozás óta sok magyar munkavállaló is elérkezettnek látta az időt, hogy szerencsét próbáljon külföldön, megközelítőleg sincsenek annyian, mint például a lengyelek. Hivatalos adatok szerint Írországban 2004 májusa óta mintegy 10 ezer magyar állampolgár váltotta ki a munkavállaláshoz szükséges társadalombiztosítási számot, azaz hazánkfiai közül legföljebb ennyien dolgoznak ma a szigetországban. A legtöbb magyar Dublinban és Corkban él – e két városba már három légitársaság kínálja közvetlen járatát Budapestről.
Veress Zoltán, az írországi magyarokat összefogó internetes portál, a jelenleg 4 ezer körüli regisztrált felhasználóval büszkélkedő iranyirorszag.com alapítója és üzemeltetője szerint azok számára érdemes nekivágni Írországnak, akik szakmunkásként szeretnének elhelyezkedni, a diplomával rendelkezőknek a tapasztalatok szerint Magyarországon sokkal kedvezőbbek a lehetőségeik. Az internetes oldal közösségi fórumának látogatói közül a legtöbben amúgy szállás és munka iránt érdeklődnek, illetve szintén gyakori kérdés, hogy szükséges-e az angoltudás a munkakeresésnél. „Néhány éve még nem kellett angolul beszélni, ha állást akart valaki találni. Ennek a korszaknak azonban vége. Nagy a verseny a piacon és egyre több az olyan külföldi, aki jól beszéli a nyelvet” – osztja meg tapasztalatait Veress Zoltán. „Időről időre olvasok a fórumon olyan magyarok történetéről, akik a nagy pénz reményében érkeztek, de néhány eurós órabérért dolgoztatták őket. Sajnos azokat verik át a legkönnyebben, akik nem beszélnek angolul.”
