Ezek a tanácsadók az egyik legfontosabb feladatnak tartják a változással szembeni ellenállás leküzdését. Az emberek ugyanis félnek az újtól, ami eleve a változás ellen hat. Ha ráadásul nem értik meg a változás célját, akkor keresztbe is tesznek neki. Ezt a reakciót felerősíti, ha mindennek a tetejébe a jövedelmüket, sőt még az állásukat is félteniük kell.
A menedzsmenttankönyvek szerint a félelem először bénultságot vált ki. Ezt a tagadás követi, amikor az emberek a maguk megnyugtatására lekicsinylik a változás horderejét. Mivel ennek nincs valós alapja, következik a depresszió, ahonnan jó esetben már felfelé vezethet az út. Ha ugyanis sikerül felfogni a változás értelmét, az emberek hajlandók elfogadni, s kipróbálni azt, jó tapasztalat esetén meg még azonosulnak is vele. E pozitív végkifejlethez azonban számos feltételnek teljesülnie kell. Ismertté kell tenni a változás szükségességét alátámasztó információkat, módot kell adni az embereknek a történések befolyásolására, tárgyalni kell azokkal a csoportokkal, amelyeket ez a legérzékenyebben érint, s olyan ösztönzőket kell alkalmazni, amelyek a változás irányába hatnak.
HIÁNYZÓ FELTÉTELEK. E tankönyvi feltételek közül az egészségügy átalakításánál mind hiányzik. Nem tudjuk például, mi indokolta az egyes kórházak bezárását. Miközben általánosságban azt hallottuk, hogy az egyik kórházban sokkal több ilyen vagy olyan beteg gyógyul meg, mint a másikban, egyetlen olyan statisztika sem látott napvilágot, amelyből kiderülhetett volna, hogy melyik kórházban milyen a túlélés aránya.
Az egészségügyi dolgozókat nem vonták be az átalakításba, pedig körükben is lennének olyan csoportok, amelyeknek érdekük a változás, ilyenek például azok a fiatal orvosok, akik nem találják a helyüket a megcsontosodott hierarchiában. Tárgyalásra az érintettek szerint legfeljebb csak a látszat érdekében történtek kísérletek. Ösztönzésről szó sem volt, pedig az égetően szükséges tőkebevonást szolgáló kórházi magánosítás mellé lehetett volna állítani a dolgozókat, ha a privatizáció során ők is tulajdonhoz juthattak volna.
Az egészségügy átalakítása annyiban eltér egy vállalat átszervezésétől, hogy meg kell nyerni hozzá az ügyfeleket, vagyis az előbb-utóbb ellátásra szoruló állampolgárokat is. Ez lett volna a legkönnyebb feladat, ha valaki figyelmet fordít rá. Természetes szövetségesei lehettek volna a reformnak a még hálapénz fejében sem feltétlen jó ellátásban részesülő betegek, akik a médiában mandulaműtét szövődményeibe belehaló kisfiúról, törött arccsontú, de CT-vizsgálatra nem küldött, szimulánsnak minősített asszonyról, az ápoló által megvert, majd életét vesztő apáról értesülhettek. Ám a változáskezelés abban merült ki, hogy „hajtsuk végre minél hamarabb azt, amit kitaláltunk, aztán a ciklus végéig majd bebizonyosodik, nekünk volt igazunk”.
ERŐSZAK ERŐSZAKOT SZÜL. E végkifejlet azonban aligha következik be. Eltekintve attól, hogy a politika jóvoltából már olyan messze vagyunk az eredeti tervektől, mint Makó Jeruzsálemtől, a depresszió tankönyvi mélypontját nem az elfogadás, hanem a visszavágás követte. A Liga Szakszervezetek felvette a kesztyűt, s több ágazatra kiterjedő, határozatlan idejű sztrájkot hirdetett arra az esetre, ha a kormányzat – egyebek mellett – nem vonja vissza az egészségbiztosítás privatizációjáról szóló törvényjavaslatot. Észérvek már rég nincsenek, a terep az erőfitogtatásé. Így a mai és a potenciális betegek csak aközött választhatnak, hogy melyik erőszaktevő oldalára álljanak.
A magyar társadalom nem erős a kompromisszumkötésben. Nem tudja, mert nem élte meg, hogy olyan megoldások is vannak, amelyekben minden fél nyer, de legalábbis nem veszít. A mostani történések a „vagy legyűrlek, vagy pórul járok” mentalitást erősítik, s ez már jóval túlmutat az egészségügy reformjának kudarcán.
A szerző a Figyelő rovatvezetője.
