Fognak velem találkozni 2010-ben is! – köszönt be a napokban Gyurcsány Ferenc a még csak két és fél év múlva esedékes választásokra. Szocialista körökben morgolódtak ugyan – ha csak diszkréten is -, hogy a miniszterelnök így jelenti be igényét a pártelnöki-kormányfői státusz meghosszabbítására. Mint ahogyan a Fideszben is csupán halkan berzenkednek amiatt, hogy Orbán Viktor is maradni akar a párt élén. „Szereti nézegetni az aktuális közvélemény-kutatási adatokat, és kizárólag akkor jöhet el bármilyen utód ideje, ha a pártelnök azt látja, hogy vele mégsem tudnak nyerni” – rögzíti a legnagyobb ellenzéki párt belső viszonyait jól ismerő forrásunk a képletet. A belső ellenzék a szocialista és a polgári pártban egyaránt jelen van ugyan, ám pillanatnyilag semmi sem utal arra, hogy akár a Fidesz, akár az MSZP az „arcmodor” megváltoztatásán törné a fejét. Mintha a politikai elit minden lényeges döntést a 2010-et követő időszakra napolt volna el.
PÁRTJUKAT KERESŐK. Közben a különböző közvélemény-kutatások szerint még soha nem volt olyan kedvezőtlen a magyar politikai elit egészének a megítélése, mint az idén nyáron (Szonda Ipsos). A teljes népesség körében a jelenlegi pártok között választani nem tudók tábora a második legnagyobb erő (Medián). A lakosság túlnyomó többsége szerint kockázatos az ország jövője szempontjából, ha csak két nagy monopólium uralja a politikai életet, és ugyancsak közel 60 százalék gondolja úgy, hogy a jelenlegi politikusok nem képesek megoldást találni az ország gondjaira (Századvég). A választók egyharmada pedig egy olyan pártra szavazna, amely még nincs is. Lengyel László közírói minőségében a napokban meg is hirdette a kétpárti rendszer alkonyát: véleménye szerint keresik pártjukat a polgári liberális, liberális konzervatív szavazók.
A lapunk által megkérdezett – névvel és név nélkül nyilatkozó – politikusok és politológusok, véleményformálók, gazdasági szakemberek egyetértenek abban, hogy ha bármilyen új erő próbálná meg átrendezni a magyar politikai palettát, úgy annak a közeljövőben meg kell mutatnia magát. Erre nem sok az esély, valószínűbb, hogy a két nagy tömb valamikor később majd vezércserékkel próbálja konzerválni a kialakult struktúrákat, s ez esetben a jelenlegi állóháború legalább a 2009-es európai parlamenti választásokig elhúzódhat. Ám ez sem zárja ki, hogy a „mellékfrontokon” ne induljon el már most is heves mozgás.
Honnan jöhetne az új párt?
Amennyiben az elkövetkező időszakban új szereplővel gazdagodna a magyar politikai paletta, arra elemzők szerint a következő forgató-könyvek mentén kerülhetne sor:
• A politikai színtér jelenlegi két nagy pártján belüli törésvonalak mentén új politikai tömörülések alakulnak ki.
• A meglévő két nagy párt valamelyike (vagy mindkettő) mesterséges konjunktúrát teremt – elsődlegesen az ellenoldal megosztásának céljával -, azaz „párt alapít pártot”. Erre elsősorban a nemzeti radikális tábor környékén nyílhat lehetőség.
• A civil társadalom és a politikából ideiglenesen kiábrándultak mutatják fel az akár a választások kimenetelét is eldönteni képes „harmadik erőt”. Erre ma leginkább a környezetvédelem kérdésköre mentén lehet esély.
Ezek az elemzések abból indulnak ki, hogy a meglévő vagy kialakuló kisebb pártok esélyei részben a nagyok moccanatlanságából adódnak, részben azok stratégiai döntéseitől függenek. Legutóbb Körösényi András, az ELTE Politikatudományi Intézetének tanára tüntette fel például Orbán Viktort a jobboldali polgári politika újjáéledésének, kibontakozásának „legfőbb akadályaként” a Kommentár című, kéthavonta megjelenő folyóiratban. Ám ő is azzal számol, hogy a Fideszen belüli centralizáció és autokratikus viszonyok következtében a pártelnök megbuktatása szinte lehetetlen.
Körösényi András szerint éppen a decentralizáció, illetve egy új jobboldali párt alapításának esélytelensége értékelheti fel az MDF jövőbeni politikai szerepét. A „stíluspárt” szakpolitikai kérdésekben a jobboldalhoz tartozik, kivéve a gazdaságpolitikát, ahol inkább az MSZP-vel árul egy gyékényen. Viszont politikai-ideológiai kérdésekben is többnyire a szocialistákhoz húz, miután az MDF jelenlegi háttere „antifideszes”: a tanácsadók és mecénások sugallatára a párt jobban tart Orbán visszatértétől, mint a szocialisták maradásától. „Ha a két nagy mellett csak a Fórum jut be a parlamentbe 2010-ben, nem tennék nagy összeget egy Fidesz-MDF koalícióra a jelenlegi vezetői garnitúra mellett” – bocsátkozott óvatos jóslásba egyik forrásunk, aki szerint a mérsékeltebb jobbról a közeljövőben mutatkozhatnak olyan törekvések, amelyek az MDF „elfoglalására” irányulnak. A jobboldalra pozícionált, de jelen formájában balra tájékozódó kispárt egyes vélemények szerint elméletileg bármelyik irányba „felfuttatható” – ez nyilván a megfelelő szándék és az alkalmas anyagi háttér meglétének, továbbá a mostani vezetés lecserélésének a kérdése. Ebbe az irányba tapogatóznak azok is, akik tekintélyes és anyagilag is tehetős üzletemberek színre lépésétől remélik a politikai zsákutcából való kiutat. „Egyszerűbb megvenni egy kis pártot, mint egy újat bevezetni” – fogalmazott egy politológus.
Bogár László: “Nem kizárt, hogy egy átmeneti nagykoalíció jön létre az SZDSZ-szel és a két nagy párt belsõ globalnyikjaival szemben.”
Az MDF-hez hasonlóan az új profil dilemmájával küszködik az SZDSZ is, amelynek a helyzetét az a meglátás jellemzi legjobban, hogy „egy szűk belvárosi értelmiségi kör dirigál egy szűk fővárosi pártot”. Szakértőink szerint a jelen helyzetben nem valós politikai alternatíva a koalícióból való kilépés: a pártnak nem látni olyan formátumú politikusát, aki a nyakába venné, ami a szakítás után következik. Sem a vezetők, sem a tagság nem tudná megoldani a kilépés utáni helyzetet, vállalni annak ódiumát, hogy ezzel esetleg hatalomra segítik Orbánt. Ennek ellenére Gulyás József, a párt Országos Tanácsának (OT) elnöke továbbra is azzal érvel, hogy bár az SZDSZ nem rendelkezik kiugrási forgatókönyvvel, ha úgy látják, nincs esélye a közösen elfogadott kormányprogram teljesülésének, akkor felül kell vizsgálni a koalíciós szerepvállalást. Az ismert hivatalos álláspontnál azonban tovább is megy az OT elnöke, aki a koalícióból kijövő SZDSZ és a keresztény konzervatív retorikát feladó MDF között elképzelhetőnek tartja előbb a közeledést, majd akár az együttműködést is.
„A jobb- és baloldalból egyaránt kiábrándult, az összes választó közel 30 százalékát kitevő bizonytalan szavazók számára vonzó alternatívát kínálhat a szekértáborok harcát meghaladni kész közép politikája” – igazolja vissza Gulyás Lengyel Lászlót. Az OT elnöke szerint az MDF a választások közeledtével már nem kerülheti meg a második fordulóra vonatkozó, illetve a kormányalakítással kapcsolatos kérdéseket, és színt kell vallania: feladja-e a közép politikáját, eladja-e magát a két nagy párt valamelyikének. „Hitelvesztés nélkül csak középről kereshet szövetségest” – vallja Gulyás.
„A mi részünkről elképzelhetetlen” – reagált tömören Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője a liberálisokkal történő összeborulás ötletére. A politikus legfeljebb a civil szervezetek között lát potenciális szövetségest, bár hozzáteszi: az ötlet komolyra fordulásának feltétele, hogy a számos tömörülés közül kiemelkedjenek olyanok, amelyek túlélték „gyermekbetegségeiket”.
ALAPÍTÁSOK ZÖLDMEZŐBEN. A liberálisok újrapozícionálásának lehetséges iránya lehet a környezetvédelem hitelesebb felkarolása. „E téma fontossága nagyon sokat nőtt a társadalomban, a klímaváltozás mint általános, nyomasztó élmény megváltoztatja az emberek hozzáállását a témához” – állapítja meg véleményszondázásaik alapján Karácsony Gergely, a Medián kutatásvezetője. A liberális pártok Skandináviában pont ilyen posztmateriális irányba mentek el, s az SZDSZ is megpróbálhatja ezzel begyűjteni a biztos parlamentbe kerüléshez szükséges plusz százalékokat.
Kupa Mihály: “Már tizenöt évvel ezelõtt is 2,2 milliárd forintba került egy párt kampányának finanszírozása.”
Azok az elemzők, akik számolnak egy ilyen fordulattal, arra is emlékeztetnek, hogy Kóka János jelenlegi pártelnök mandátuma 2009 márciusában jár le, s egyelőre nem tudni, hogy a tisztújítást az EP-választások elé vagy az azokat követő őszre időzítik-e a szabad demokraták. A későbbi időpont esetén ugyanis az új vezetésnek már nem maradna kellő ideje a korrekcióra – akkor sem, ha netán Fodor Gábor jelenlegi környezetvédelmi miniszter venné át a pártot. Mindenesetre Sólyom László ökológiai gesztusai, Fodornak a Rába-habzás elleni fellépéshez hasonló látványos politikai marketingakciói, valamint a Védegylet és az Élőlánc Magyarországért jól megválasztott tömegrendezvényei, a jövő nemzedék országgyűlési biztosa posztjának létrehozása, megfelelő szinten tarthatják a média és a közvélemény érdeklődését a zöld politizálás iránt. A lapunknak nyilatkozó politológusok szerint a Védegylet vagy az Élőlánc korlátozott hatóköre dacára is alkalmas volna a kooperációra például a mostani vonallal szakítani kívánó SZDSZ-szel. „Akár kommunikációs csatorna, közvetítő erő is lehet a jobb- és baloldali liberálisok között” – ötletelt egyik forrásunk.
Jóllehet, a környezetvédelem olyan erős ideológiai kötélzetnek is tűnhet, amelyen egy teljesen új politikai erő is felkapaszkodhat, az általunk begyűjtött vélemények szerint a lehetőség csak elméleti. „A politikában nincs olyan, hogy van egy piaci rés, és valaki majd beszáll” – mondja Karácsony Gergely. Mások is úgy vélik: akik szerint a parlamenti pártokból való kiábrándulásnak új politikai erőt kellene a felszínre hoznia, nem veszik tekintetbe, hogy Magyarországon a civil társadalmat szinte teljesen sikerült kiábrándítani a politikából. Így egyre kevesebben akarnak közösségi megoldást keresni a súlyosbodó problémáikra.
GÖRÖGDINNYE. „Magyarországon pártot csak párt tud alakítani. A 2010-es választásokon könnyen kerülhet valamelyik nagy párt abba a helyzetbe, hogy új koalíciós partnerre lesz szüksége. Nem lenne meglepő, ha egy környezetvédő pártot próbálnának felépíteni” – jósolja Lányi András, az Élőlánc Magyarországért elnökségi tagja. Még azt is megkockáztatja, hogy a jelenleg népszerűségi mélyponton álló koalíciónak kell több érdeklődést mutatni egy „görögdinnye – egy olyan párt, ami kívül zöld, belül vörös” – beszerzése iránt.
Lányi András: „A mediatizált tömegpártok korában egy tõkeszegény országban a politikába befektetõ üzleti, politikai, vállalkozói csoportok azonnali megtérülést akarnak.”
A közvéleménynek a felmérésekben tükröződő csodavárása egyébként is egy ideálképhez kapcsolódik: ha az valamivel is konkrétabb lenne, menten több szeletre törne a harmadikutas tábor. Ráadásul – miként azt egy, a környezetvédő mozgalomban korábban reális politikai és marketing lehetőségeket látó reklámipari vállalkozó kiábrándultan tapasztalta – a hazai „zöld piac” fragmentált és marakodó, szereplői vagy javíthatatlan idealisták vagy intellektuálisan alkalmatlanok a közéleti szereplésre.
Ám valamely más, a nulláról startoló erőnek még inkább a markáns és hiteles személyiségek, a pénz és a médiafigyelem hiányát kellene leküzdenie. A hazai politikai szerkezet roppant merev: a politikai kartellek mindkét oldalon erősek, a struktúra extrém módon zárt. Nagyon drága bejutni a körforgásba, nem úgy, mint mondjuk a kilencvenes évek első felében. Bár Kupa Mihály, ex-pénzügyminiszter megemlíti, hogy már tizenöt évvel ezelőtt is 2,2 milliárd forintba került egy párt kampányának finanszírozása, amennyiben az az egész országot „lefedve” indult harcba a voksokért, valamennyi választókörzetben indított saját jelöltet, rendezvényeket szervezett számukra, tévé- és rádióreklámokkal, óriásplakátokkal népszerűsítette őket. A pártépítés, az alapszervezetek felállítása és finanszírozása, a pártok szakértői hátországának, s ezen keresztül közéleti befolyásának fenntartása is mind-mind emészti a milliókat. Az országos szervezet kiépítése fölöttébb drága, márpedig ez alapvető a jó választási eredményhez; 2002-es vereségét követően a Fidesz is ebből a felismerésből kiindulva döntötte el a pártszervezet helyi szintű acélosítását.
Kupa, aki az idén köszönt le a Centrum Párt elnöki tisztéről, hozzáteszi: a siker nem csak a szponzorokon múlhat. Rendkívüli szervezőkészség kell ahhoz, hogy valamely politikai csoportosulás mind a 176 egyéni választói körzetben jelen legyen, s hiteles, ambiciózus, karizmatikus jelölteket állítson. A kis pártoknak számolniuk kell a legkülönbözőbb irányból rájuk zúdított alattomos támadásokkal. „Több olyan jelöltünk is volt, akiket, miután kiderült róluk, hogy milyen színekben indulnak, a vállalkozásaikon keresztül kezdtek ki” – érzékelteti Kupa, hogy idegekkel is bírni kell a küzdelmet. A „kicsik” legfőképpen az ajánlószelvények rendszere miatt esélytelenek. A helyi önkormányzatokban a rendszerváltás óta jelenlévő nagy pártok profi cédulagyűjtő megbízottai – elmondása szerint – „egy nap alatt lerabolják” a körzetet, s a többieknek nem marad semmi.
A 2001 novemberében alakult Centrum így is az elmúlt tizenhét év legsikeresebb „külső vállalkozása”: 3,9 százalékos eredményt produkált a 2002-es választásokon, így négy esztendeig évi 70 millió forintos állami támogatásra lett jogosult. Igaz, a Centrum sem a semmiből jött, mivel integrálta a KDNP egy részét, az MDF-ből kivált MDNP-t, a Zöld Demokratákat és a kevéssé ismert Harmadik Oldal Magyarországért Egyesületet – a maguk kapcsolatrendszerével és szponzori hátterével együtt. Ám mivel 2002-ben az első forduló után a centrumosok visszaléptek az MSZP javára, a jobboldalon ma is a „párt alapít pártot” formációhoz sorolják őket.
A két nagy párt ma még inkább ellenőrzése alatt tartja a politikai lét finanszírozási hátterét, mint akár az ezredforduló elején (lásd keretes írásunkat), így a civil szférából felnőni akaró harmadikutas törekvések egyre nagyobb akadályokba ütköznek. „A mediatizált tömegpártok korában egy tőkeszegény országban a politikába befektető üzleti, politikai, vállalkozói csoportok azonnali megtérülést akarnak. Ráadásul a pénzt, amit Magyarországon befektetnek, javarészt a politikától kapják, mivel itt az eredeti tőke minisztériumok és pártok előszobájában halmozódott fel, nem a piacon” – összegzi a saját tapasztalatait Lányi András, aki 3 millió forintnyi magánadóssággal jött ki a legutóbbi választásból. „Nekünk nem kellett gondolkodni azon, hogy mennyibe kerül egy párt elindítása, mert tudtuk, hogy annyira esélyünk sincs” – teszi hozzá. Azért így is váratlanul érte a teljes elzárkózás a szponzorok részéről. Azoknak a fejében sem fordult meg a szerényebb támogatás gondolata, akik egyébként mind a két nagy pártnak diszkréten adakoznak.
Mindazonáltal Kupa Mihály mégis úgy látja, hogy a civil szféra összefogva, laza konglomerátumot alkotva, hiteles arcokat maga mellé állítva még most is össze tudna hozni a parlamentbe kerüléshez szükséges mintegy 400 ezer szavazatot, s azzal el tudná billenteni valamelyik irányba a mérleg nyelvét. Ennél többre, „a rendszeren belül megújulásra képes politikai szereplők és az ezt erősítő civilek koalíciójára” lenne azonban szükség Wéber Attila szociológus szerint, kiegészítve azzal, hogy egy újonnan megjelenő hatalmi erő nem lehet „egy ügyű”. Színre lépésétől persze – a másfél évtized alatt intézményesült erőviszonyok ismeretében – így sem lenne várható robbanás. „Legfeljebb hangsúlyváltást, rosszabb esetben a jelenlegi hatalmi helyzet konzerválását segítheti elő” – teszi hozzá Wéber.
RADIKÁLIS JÁTÉKTÉR. A „párt alapít pártot” forgatókönyvnek az egyik variánsa lehet az 5-10 százalékra becsült nemzeti radikális tábor újbóli parlamenti képviselete is. Szakértőink szerint önállósulásuk a Fidesz stratégiájának függvénye. Miután a Jobbik korábban eredménytelenül próbált a jobbközép nagypártról szavazókat leválasztani, újabban kapcsolatot keres a Fidesszel. Pillanatnyilag az látszik valószínűbbnek, hogy ez sikertelen marad, s bár a Magyar Gárda roadshow-ja felhelyezte a Jobbikot a politikai térképre, játéktere továbbra is alapvetően Budapestre korlátozódik.
A Fidesz mozgásterét növelhetné a KDNP önállósulása, amely párt a katolikus egyház támogatásával adott esetben akár át is lépheti a parlamenti küszöböt. „Így a Fidesz könnyebben kikerülhetné azokat az ideológiai kérdéseket, amelyek megosztják a kormányellenes szavazókat „ – jelzi az osztódás előnyeit Karácsony Gergely. Más elemzők szerint is az önálló arculattal jelenleg nem rendelkező tömörülés lehetne az a Fidesztől jobbra álló, de nem antiszemita párt, amely lezárhatná az utat az igazi szélsőjobb felé. A készülődésre utal, hogy Mészáros József, a KDNP alelnöke szerint már jó fél éve intenzív pártépítésbe fogtak, s önálló szakmapolitikai programokat dolgoznak ki, például a nyugdíj, a népesedés, a nemzeti földvagyon vagy a privatizáció kérdéskörében, amelyet a parlamentnek is benyújtanak. Egyelőre azonban a párt a „nemzeti jobboldal győzelmének rendelünk alá mindent, az aktuálpolitikai helyzet függvényében döntünk a szövetség megújításáról” vezérelvhez tartja magát. Ezt politikai elemzők úgy dekódolják, hogy a Fideszben még nincs stratégiai döntés a tervezett szakításról, a programozott összekülönbözésről.
Miközben tehát a politikai patthelyzetet és a bizalmi válságot mindenki érzékeli, kevesen gondolják csak, hogy valamilyen drámai megrázkódtatás vagy átrendeződés hoz majd megoldást. Az idei ősz csendesebbnek ígérkezik, mint a tavalyi, a civil szféra gyenge, a magyar választók a nagyon rossz teljesítmények ellenére is erősen kötődnek pártjaikhoz – a „Messiás” pedig csak nem akar felbukkanni.
Vezércseréktől a pártszakadásig
Pártelnökének a rabja a magyar politika két fő ereje? „Egy józan politikai tanácsadó most bármelyik oldalon azt mondaná: vegyétek le a lepusztult imázsú vezért, s plusz 10-20 százalékra számíthattok” – fogalmazott lapunknak egy politológus, hozzátéve: Gyurcsány vagy Orbán lepöccintése megingathatná az ellenfél pozícióit is. Kupa Mihály volt pénzügyminiszter, a Centrum Párt volt elnökének prognózisa szerint 2010-ben feltételezhetően
nem a jelenlegi elnökök, azaz Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor vezeti majd a két nagy pártot. „Ebben majdnem biztos vagyok, ugyanis a mostani bebetonozódott helyzetből egyik sem tud túllépni a jelenlegi vezetőjével” – hangsúlyozza Kupa.
Sokan gondolják így, bár az általunk megkérdezett politikusok és elemzők szerint a közeljövőben még a nagyobb nyomásnak kitett MSZP-ben sem várható palotaforradalom, annak pedig elenyésző az esélye, hogy szakadáshoz vezető feszültségek jöjjenek a felszínre az ellenzék meghatározó erején belül. „Csupán Gyurcsány Ferenc politikai riválisainak álmaiban él az a kép, hogy darabjaira szakad az MSZP” – jelentette ki a Figyelőnek a párt egyik meghatározó, névtelenséget kérő politikusa. Úgy értesültünk, a miniszterelnök fellélegzett, azt gondolja, túl van a nehezén, s kijöhet abból a karanténból, amelybe őszödi beszédével saját magát zárta. A szocialisták szakmai és politikai holdudvarában mindenesetre örökre elvesztette „megváltói” arcát, a tisztújítás a reformok eredményétől, illetve a 2009-es európai parlamenti választásokon való szerepléstől függhet. A népszerűségvesztés ziláltabbá teszi ugyan a belső viszonyokat, és akadnak „nápolyi hangvételű”, nyilvános családi viták is arról, ki csente el az egyik ezüstkanalat a legutóbbi családi ebéden, de egy platformjátékra hangolt párt jobban tűri a stresszt, mint a belső hangokat elfojtó Fidesz” – véli ugyanakkor Ágh Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének tanára. Éppen azért is lát esélyt egy Orbánt elsöprő palotaforradalomra, mivel elképzelhetetlennek tart egy olyasféle megújulást, amelynek eredője egy Orbánnal szembehelyezkedő platform a párton belül.
A vezérváltásnál jóval tovább megy Bogár László egyetemi tanárnak, az Antall- és az Orbán-kormány volt államtitkárának a forgatókönyve. Szerinte a hazai politikai élet döntő törésvonala nem az úgynevezett jobb- és baloldal között van, hanem a szimbolikus hatalmi térben szerveződő globalitás birodalmának kiszolgálói és a velük szembenálló nemzeti erők között. Ez pedig mélyül, mivel Bogár (részben becslésen alapuló) adatai szerint az elmúlt húsz év átlagában a reálbérek növekedési dinamikáját több mint harmincszorosan haladja meg a multinacionális nagyvállalati profitok növekedési üteme. A munkaerő tulajdonosok érdekképviseleti rendszereinek a leértékelődése pedig a népesedési és egészségügyi válságon, a nyugdíjválságon keresztül mérhető, ami a nyugati világon belül a legrosszabb életminőségi statisztikákat produkálja. „Szabályos latin-amerikai folyamat és egy roncstársadalom van kialakulóban, félelemben, szorongásban élő, egyre csökkenő középrétegekkel” – állítja Bogár. Az anyagi és morális szempontból is vesztes többség növekvő indulatai pedig kikényszerítenek egy politikai választ. „Ez fokozhatja annak az esélyét, hogy előtűnnek a valóságos törésvonalak a két nagy pártban, a globalokomprádor és a birodalommal konfliktusokat is vállaló nemzetvédő erők mentén” – fogalmaz a volt államtitkár, aki a tavalyihoz képest nyugodtabb ősz ellenére is úgy látja, hogy a feszültség robbanáshoz is vezethet. Ennek első következménye Gyurcsány leváltása lenne, „de nem áll meg itt a folyamat, elemi erővel hallatja hangját az a szerintem most is többségben lévő, ám elnyomott vonal, amely szerint az MSZP minden bajának okozója az SZDSZ szélsőségessége”. Gyurcsány helyét eszerint egy kollektív elnökség venné át – Szili Katalin, Kis Péter jöhet elsősorban szóba. Bogár azt sem tartja kizártnak, hogy „egy átmeneti nagykoalíció jön létre az SZDSZ-szel és a két nagy párt belső globalnyikjaival szemben”.
Bogár László gondolatmenete részben leegyszerűsített, részben vulgárisabb változatban terjed a radikális jobboldalon, de visszaköszön akkor is, amikor Orbán Viktor „a nemzeti érzelmű baloldali szavazókat” próbálja megszólítani.
Félmilliárd az induló tét
Szinte lehetetlen ma Magyarországon a nulláról felépíteni egy új politikai erőt – s ebben a pártfinanszírozás tisztázatlan törvényi keretei döntő szerepet játszanak. Ha megvalósulna a tiszta jogi szabályozás és a következetes ellenőrzés, akkor valószínűleg kevesebb pénzt kalapoznának össze a nagy pártok, így a kisebbek, vagy a nulláról indulni szándékozók által összegyűjtött pénz sem csepp lenne csupán a tengerben. Javíthatott volna a helyzeten, ha a nyáron sikerül tető alá hozni a négypárti megállapodást a pártfinanszírozás reformjáról, a tárgyalások azonban augusztusban kudarcba fulladtak. Az egyik legfőbb újítás a kampányszámla bevezetése lett volna, amelynek lényege, hogy kampányidőszakban semmilyen más forrásból nem lehetne a korteskedés kiadásait fizetni, csak ebből.
A lapunk által megkérdezett források abban mindenesetre egyetértenek, hogy a nulláról indulva legalább 500 millió forint fölötti összeggel kell rendelkezni egy új párt elindítójának. Félmilliárdos büdzsé alatt csak a középen álló politikai erők hangvételétől jelentősen elütő – s így feltűnő, nagy visszhangot kiváltó – ideológiával vagy mondanivalóval rendelkező párt képes magát országosan ismertté tenni. László Csaba, a KPMG adópartnere, volt pénzügyminiszter szerint ha az a kérdés, hogy egy, a Fidesz-től és az MSZP-től magát megkülönböztetni óhajtó politikai erő előtt milyen gazdaságpolitikai lehetőségek állnak még nyitva, akkor a két szélsőség irányába lehet csak elmenni. Az ultraliberális vonalra a jóléti kiadások drasztikus lefaragása, és extrém módon lecsökkentett adók, az öngondoskodás, a biztosítási alap minél szélesebb köre lenne a jellemző. Az etatista vonalat ezzel szemben magasabb adók, még több állami támogatás, versenyellenes magatartás, valamint egyes területeken akár még az újraállamosítás is jellemezheti.
Az induláshoz szükséges 500 millió még akkor is elképesztő összeg, ha a magyar jogszabályi környezet számos lehetőséget kínál az anonim „segítségnyújtásra” a pártoknak. Egy példa: az üzletember megrendel egy tanulmányt egy tanácsadótól, az megcsinálja fele munkával, de a teljes árért, kifizetik, a pénz pedig átvándorol egy alapítványhoz, esetleg maga a tanácsadó vagy annak cége fizet ki belőle mondjuk egy nyomdai megrendelést, terembérletet vagy egy rendezvény hangosítását.
Az anonimitás megőrzésének egy másik klasszikus formája a pártalapítvány. Ez esetben vállalkozónk 500 ezer forintot el nem érő részletekben befizet akárhány millió forintot az alapítványnak, majd az ilyen-olyan jogcímen visszacsorgatja a pártoknak a pénzt. Igen ám, de a jelenlegi helyzetben pártalapítványokat csak a parlamenti pártok létesíthetnek. Utóbbiak tehát versenyelőnyben vannak a parlamenten kívüli pártokkal szemben, nem csupán a nyilvánosság elérése, de saját finanszírozásuk szempontjából is. Nem véletlen, hogy a Védegylet augusztus közepén az Alkotmánybírósághoz fordult, kérve a taláros testülettől, hogy a pártalapítványok létezését, valamint azok költségvetési támogatását nyilvánítsa alkotmányellenesnek.
