 |
 |
|
Némelyeknek felszabadulás vagy megszabadulás, másoknak éppen megszállás volt a második világháború vége, azonban az elnevezés legkevésbé sem változtat a tényen: 1945-ben olyan mélyreható rendszerváltás kezdődött, ami hosszú időre meghatározta történelmünk menetét. A háborút követő égszakadás-földindulás pedig magával sodorta a korábbi uralkodó osztályt, s mai szóval a politikai elitet, valamint az értelmiség jó részét is. A hiány pótlásának sürgető igénye hívta életre a népi kollégista mozgalmat, amelyről kortársaink többsége legfeljebb Jancsó Miklós Fényes szelek című kitűnő, ámde meglehetősen idealizált filmje alapján alkothatott magának fogalmat. Holott közelmúltunk históriájának jelentős fejezete a kollégiumok gyakran félreértett és félremagyarázott, mítoszoktól és hiedelmektől sem mentes, mindmáig ható rövid története. Rövid, mert e mozgalom, amely 1948 nyarán másfélszáz kollégiumban tízezer jobb sorsra hivatott népi kollégistának adott otthont, mindössze három esztendőt élt meg. Ezért is kívánta Bibó István a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (Nékosz) fejfájára vésetni: Élt három évet 1946-1949.
Pogány Mária e nevezetes mozgalom kezdeményezőjének életútját mutatja be Kardos László 1918-1980 című, számos eddig publikálatlan dokumentumot és fényképet tartalmazó, színvonalas kismonográfiájában. A kalandos, ámde közel sem vidám történet már 1942-ben, a Győrffy István kollégiummal kezdődött, amelynek tagjai Kardost választották igazgatójuknak. Azt a nagyra becsült fiatalembert, aki részt vett a német fasisztákkal szembeni fegyveres ellenállásban, majd vezetője volt a Nékosznak. Az 1946. július 10-i ünnepélyen jelentették ki a fiatalok: „Egy országos mozgalom megindítására szántuk el magunkat.” Ez a nap lett a Nékosz születésnapja, de alig három év múltán ugyanezen a napon ért véget földi léte – olvassuk Pataki Ferenc A Nékosz legenda című kiváló könyvében (Osiris, 2005). Merthogy ezekben az években történt egy és más a nagypolitikában, de a hazai politikában is. A jugoszláv konfliktus, majd a Rajk-per mérgezett légkörében került sor a Nékosz-ügyre, a mozgalom elítélésére és felszámolására.
Kardos pedig elveihez hűségesen a későbbiekben mind szorosabb kapcsolatba került az ellenzéki csoportokkal és Nagy Imrével. Leginkább a sztálinizmus és a rákosizmus elleni fellépés terelte egy ideológiai táborba Nagy Imrét és a volt népi kollégistákat – írja Pogány Mária, Kardos László özvegye. Következett az 1956-os forradalom – és az azt követő megtorlás. 1958 júliusában kezdődött Kardos Lászlónak és öt társának pere. Az összeesküvésnek és hazaárulásnak minősített vád fő pontjai: kísérletek a Nékosz rehabilitálására és újjászervezésére, részvétel az Értelmiségi Bizottságban, közreműködés Nagy Imre írásainak külföldre juttatásában. Az ítélet: életfogytig tartó börtönbüntetés. A „bűnös” hat évet töltött a világtól elzárva, szabadulása után haláláig tudományos munkával foglalkozott.
Ha nem is lehet pontos képünk a kollégisták utóéletéről, a Pataki Ferenc által ismertetett vizsgálatok arra utalnak: túlnyomó többségük a szakértelmiségi csoportba sorolható. Sokan közülük a kultúra, a művészetek, a sajtó és nem utolsósorban a tudományos kutatás meg a politikai élet vezető posztjain találták meg helyüket.
A kollégiumi mozgalom – és benne Kardos László – tevékenységének mérlegét az egykori fegyvertárs, Göncz Árpád ekképpen fogalmazta meg: „A népi kollégiumi mozgalom az újkori magyar kultúra történetében a legnagyobb tehetségrobbanás volt. Függetlenül attól, hogy tagjai közül ki mire vitte, kit hova sodort a politika… Ha a Nékosznak csak három évet adott is a történelem, ha agyonnyomta is a sztálini idők szelleme, sokakba oltotta be a népe, hazája tudatos szolgálatának eszméjét.” Nincs mit hozzáfűznünk.
